Evangélikus Népiskola, 1935
1935 / 3. szám - v. Szügyi Károly: Teendőink a társadalom iskolaügy iránt való érdeklődésének fokozása érdekében
73 lamiről. Tagadhatatlan igazság, hogy érdeklődést csak az érdemel és az tud kelteni, aki és ami a mindennapi szürkeségből kiemelkedik és a kiváltságra rá is szolgál. Említenem kell tehát e helyen a tanító egyénisége és a társadalomban betöltött, szinte hivatásszerű küldetésének kérdését. Csodálatos, hogyha a falu boldogulásáról, jólétének emeléséről, általában a magyar feltámadásról elmélkedik egy-egy közéleti kiválóságunk — mint legutóbb is dr. Preszly Elemér, Pest vármegye főispánja a rádióban —, bármerre keresse is a kibontakozás biztos útjait, a lelkészt, jegyzőt, orvost csak megemlíti, de hosszan elidőzik a magyar tanító személyénél és a végén — mit tehet egyebet —■ őszintén, melegen megrázza annak kezét. A magyar tanítóban összpontosult erő és érték mégsem világol úgy, mint ahogy kellene. Én azt hiszem, hogy lelkesedésünk lángjánál, odaadó készségünkben nagyon sokszor — egyéniségünk kialakulása, értékünk elismerése rovására — mások szekere elé fogtak bennünket. Szerénységünkben nem gondoltunk arra, hogy a kapott elismerés legtöbbször atyai vállveregetés volt, Ha tévednék ebben, akkor talán nem lenne mindenfelé oly nagy azi ellenhatás, valahányszor a tanító tekintélyének és súlyának biztosításáért szót emel, bárha ezzel is az iskolaügynek akar szolgálni. Vitán felül áll, hogy az iskolaügyet a társadalom érdeklődésének körébe igazán és maradék nélkül csak a tanító viheti be, az a tanító, aki nemzeti eszményként áll zúgó viharokban, de mindenkinek szeretete és megbecsülése övezi akkor is, amikor a becsülettel végzett nagy munka gyümölcsét valamelyest ő maga is akarja élvezni. Bármily körülmények között is meg kell értetnünk ezért egyesekkel, hogy a magyar tanító mindenkitől elismert tekintélye nemzeti érdek. A haza kincse, virága van a tanító kezére bízva, pedig éppen a gyermek az, aki méltó férfiaknak szívesen hisz, őket lelkesedéssel követi, de sziánalmas figuráknak feltüntetett alakok szavára nem hajlik, még akkor sem, ha egynémely magyar filmgyártó szellemóriás ártatlan viccnek gondolja a tanító személyének lépten-nyomon való ízléstelen kigúnyolását. Ez a dolog lényege, de ennek egyéb következményei is vannak. Az a közönség, aki estéken át kacagni kényszerül a mozivásznon esetlenül .bukdácsoló falusi tanítón, bajosan fogja őt komolyan venni az élet hamisítatlan porondján is. Az ilyen „ártatlan“ merényletek hosszú sora tette azt, hogy a közvélemény sok esetben ma is kételkedik abban, hogy a tanító felelősség- teljes állást betöltő, komoly tisztviselő. Figyelmébe ajánlom ezeket a IX. Egyetemes Tanítógyűlésnek s ha tiltakozó szavunkat ez irányban is felemeljük, egészen bizonyos, hogy a kultuszminiszter úr őnagyméltósága hasonló támadások ellen a jövőben meg fog védeni. Mondanivalóimat ezzel befejeztem. Amit írtami, jó szívvel tettem s ha nagygyűlésünk anyagához csak egy téglát is sikerült adnom, nem fáradtam hiába! Rákoskeresztúr, 1935 január 15. v. Szügyi Károly.
