Evangélikus Népiskola, 1935
1935 / 3. szám - Gaál Sándor: Veszedelmek a zsinat körül
69 egy-egy kis faluban a tanítói hivatalt egy-egy jobb, írni-olvasni tudó derék iparos látta el, akinek volt még egy másik kiváló tulajdonsága, t. í. hangja áthallatszott a szomszéd faluba, a lelkészek pedig akkor is képzett egyének voltak; Akkor érthető volt, hogy a tanító sok esetben a lelkész utasításainak volt egyszerű végrehajtója. Ma már van ám tanítóképző is, ahol nevelő-tanítók tanulnak. Igaz, hogy a soproni, a ,,mienk“ rozoga felszereléssel éktelenkedik, de a régi, rossz falak között Király, Pálffy, Kapi Gyula szelleme leng. S ezek sok-sok kicsi, szunnyadó parazsat lobbantottak már lángra. És ezek a magasan lobogó lángok az Egyházat nem elhamvasztani, hanem éltetni akarják. Ebből a munkából mi evangélikus tanítók a részünket boldog örömmel vettük ki a múltban és ki akarjuk venni a jövőben! Itt lelkésznek, tanítónak egymás mellett a helye! Ha eltávolodnak egymástól, ha valami láthatatlan fal elválasztja őket, akkor fenyegeti az Egyházat tényleg veszedelem! Egyetemes felügyelőnk mondja: ,,Ki kell lépnünk a sok helyt, fájdalom, gyéren látogatott templomok szűk falai közül és népmisz- sziót kell folytatnunk. Nem szabad tétlenül néznünk, hogy egyetlen magyar evangélikus lélek is elvesszék.“ Mi ez? Egy szózat, egy felhívás! Értsétek meg, lelkészek, tanítók, hogy nektek Krisztus országának kiépítésénél egymás mellett van a helyetek! Ne azt keressétek, ami elválaszt, hanem, ami testvéri szeretetben összeköt! Lelkésznek, tanítónak közös munkaterve, hogy e mai szétdúlt világban a csüggedőkbe, kételkedőkbe hitet, bizalmat öntsenek, hogy amikor a sors korbácsa végig suhint rajtunk, amikor a szenvedések árja elnyeléssel fenyeget, akkor ne a kétségbeesés karjaiba vesse magát az ember, hanem tudjon leomolni Krisztus keresztjéhez s abból merítsen erőt az élet szenvedéseinek elviselésére. Ebben a krisztusi munkában — remélem, megengedi, kedves cikkíró úr — igenis kell, hogy egymás mellett álljunk. Cikkíró állítása szerint a tanítóság célja nem az, hogy az egyházkormányzat terén minél nagyobb jogkörhöz jusson, hanem ez csak eszköz a lelkész és tanító közti különbségek megszüntetésére. Ez egy kissé merész állítás. Nem kívánatos mederbe terelődne ezen eszmecsere, ha a tanítóság cikkíró merészröptű elmefuttatásából viszont azt a következtetést akarná levonni, hogy a ,,Keresztyén Igazságában megírt cikk igazi célja nem más, mint hogy a tanítóság megmaradjon a lelkész alárendelt közegének. A lelkész és tanító közötti különbségről nem akarok polemizálni, mert jelen soraim célja nem az. Schwindel nagyon frappáns megállapításait is figyelmen kívül kívánom hagyni, mert — beismerem — nincs nekem teológiai és jogi fegyvertáram, de ha volna, akkor sem venném ki azokat a nyilakat, melyekkel bármelyik munkatársamat megsebezhetném. Csak azt tudom, hogy 32 évi tanítói működésem, a sors gyakran rám mért csapásai alatt éreztem s szilárd hitté bizonyosult bennem, hogy szegény protestáns egyházunknak, szétdarabolt drága
