Evangélikus Népiskola, 1935
1935 / 1. szám - Kuszák István: Elvész a tudomány nélkül való nép
13 A mult században megindult törekvések ennek a népművelésnek vetették meg alapjait. Igen nagyjelentőségű volt e tekintetben is gróf Széchenyi Istvánnak, „Magyarország nemzeti tanítójának“ fellépése. Ö mondotta, hogy „egyesült erővel iparkodjunk azon, hogy Magyarországon egy ember se legyen kenyér és ruházat nélkül, fedél és szakismeret nélkül és az erkölcsi műveltséget senki se nélkülözze. A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma“. Ezzel a célkitűzéssel alakultak meg az 1876. évi 38. t.-c. nyomán a Népművelési Bizottságok s 1911-ben a Szabadoktatásí Tanács és ezt akarja tökéletesen megvalósítani az 1922. évi 123.500 1922. számú miniszteri rendelet, amely megalakítja az Iskolánkívüli Népművelés Országos Bizottságát, a mai népművelés munkájának legfőbb irányító szervét. Jól tudom, hogy a népművelési munka szempontjából az itt közölt nagyon vázlatos történeti visszapillantásnak gyakorlati jelentősége nincs. (Ellenkezőleg, tanulságos adatok! — Szerk.) Egy gondolatot azonban feltétlenül fel kell ébreszteni lelkűnkben. Azt, hogyha már évtizedekkel ezelőtt felismerték, hogy a tudás hatalom, mennyivel inkább kell ezt vallanunk nekünk, akik a világháborúban iskolapéldáját láttuk, hogy a nagyobb, fejlettebb kultúra erősebb fegyver a legöldöklőbb hadiszerszámoknál is. Ha már a régi, boldog 21 milliós Nagymagyarországban a nemzet fennmaradása érdekében tartották elsőrendű szükségletnek az iskolánkívüli népművelést, mennvivel inkább kell annak tekintenünk ma, a létfeltételektől megfosztott csonka hazában! Az bizonyos, hogy az iskolánkívüli népművelés a mi számunkra nemcsak szép elgondolás, hanem a legkomolyabb kenyérkérdés, a megélhetés kérdése. A biblia szavai szerint elvész az a nép, mely tudomány nélkül való. Ha az írni-olvasni nem tudók szomorú statisztikájára gondolunk, mely arról győz meg minket, hogy Oroszország után Magyarországon volt a legtöbb analfabéta, sötét me- mentóként komorlik fel lelkűnkben a prófécia: „Elvész az én népem, mert tudomány nélkül való.“ Próbáljuk csak egy kissé magunk elé képzelni a magyar analfabéták szomorú seregét! Ha katonás rendben, hármasával jönnének, talán napokig tartana, míg elvonulnának előttünk. Ha közülök az evangélikusokat egy nagy templomba gyüjtenénk össze, ó milyen szánandó gyülekezet lenne együtt! Hiába volna előttük vadonatúj énekeskönyv, az ö ajkuk szótlan maradna, mert nem tudnák olvasni annak egyetlen sorát sem. Ha egyszer valóban így együtt volnának, vájjon ki bírná el közülünk az ő szégyentől és keserűségtől könnyes tekintetüket s a vádat, mely abból felénk hullana. „Ti, akik olvassátok az írásokat s írni tudtok, miért nem: tanítatok meg minket is az írás-olvasás tudományára?!“ Arról nem is kell beszélnünk, hogy az analfabéták mennyi mellőzésnek vannak kitéve s hogy milyen kihatással van az analfabéták nagy száma a nemzet fejlődésére. Azok, akik azt hiszik, hogy az analfabétizmus leküzdése kizárólag a tanítók feladata, nagy tévedésben vannak. Az analfabéta tanfolyamok nemcsak tanításból állnak. Azokat előbb meg is kell szervezni. Sok esetben a közönyt, de még inkább az álszemérmet kell megtörni.
