Evangélikus Népiskola, 1930
1930 / 11. szám - Krug Lajos: Meghívó - Grieszhaber Endre Henrik: Tanítótestvéreim!
306 Istenem, milyen rövidke kis mondatokkal intéznek el bennünket! Hogy nem találnak reá fedezetet. Eddig azt hittük, hogy az igazság úgy kívánja, hogy Magyarországon minden tisztviselőnek törvényes fizetésére kell, hogy fedezet legyen. (Hát hiszen van is, csak a mienkre nincsen!) És mostan szomorú, csalódott szívvel kell már három év óta konstatálnunk, hogy törvényes rendelkezések dacára, nem találnak. Hiába mondja ki a törvény, hogy a nem állami tanító javadalma nem lehet kevesebb, mint a vele egyforma szolgálati idővel bíró állami tanítóé, hiába mondja a paragrafus, hogy a tanítónak minden illetménye közigazgatásilag biztosíttatik, az állam- hatalom éppen magával szemben elnézést gyakorol ami bőrünkre. Hogy a pénzügyminiszter nem talál a mi igényeink kielégítésére fedezetet, hát ez egyszerűen hihetetlen. Mert hiszen nézzük csak a lapokat, milyen sokszor látjuk, hogy bizony kevésbbé fontos dolgokra is van fedezet. De meg ezzel az egyszerű, lakonikus mondattal ugyanakkor az államhatalom nagyon sok milliót takaríthatna meg más tisztviselőtársaink bőrén is. Hiszen ugyanezzel a módusszal azt is mondhatná, nem fizethetem pl. a nagy lakbéreket ... a magasabb fizetési osztályokban a magas illetményeket , . . mert ,. . nincsen reá fedezet. Óh, engednének csak bennünket egyszer keresni fedezetet, mi egy óra alatt még felesleget is tudnánk produkálni! És anélkül, hogy az államháztartás egyensúlya megbillene. Csak keressenek egyszer nagyon komolyan és bizonyára fognak találni, hiszen a Szentírás is azt mondja: „Keressetek és megtalálandjátok . ..“ Hogy ehhez a kérdéshez kb, 2—3 millió pengő kellene, ezzel csak azt a tényt szegezik le illetékes helyen, hogy a magyar tanítóságnak egy része óriási, fizetésével egyáltalában arányban nem álló anyagi áldozatot hoz az állam oltárán. Hiszen a kántori ügy maga kb. egy millió pengőt jelent évenkint az államkassza javára. Ha jól számítjuk, úgy egészen bátran állíthatjuk, hogy a magyar tanítóság természetbeni- ekkel ellátott része és a kántorság keserves fillérei az objektumok nagy részét építette. Vájjon hol van nemcsak Magyarországon, de széles e világon még egy társadalmi osztály, amely ilyen horribilis áldozatot hozna évenkint a haza oltárán? Hogy fizetésének egy igen tekintélyes százalékát elveszti azért, mert arra nincsen fedezet. Igen gyakran kell hallanunk, hogy nekünk valamikor nagyon jól ment. Ugyan kérem! Hát azt elfelejtik, hogy a tanítónak minden dekáját maximális áron elrekvirálták és csak a fejkvótáját hagyták meg, éppen úgy, mint minden más falusinak? és ha tényleg tudott volna valamit dugni, hát abból lett volna olyan nagyon jó dolga? Tény, hogy hadikenyeret az ilyenek nem ettek. De ha nem lett volna a falusi tisztviselőknek természetbeni járandóságuk, akkor éhen pusztulhattak volna sok helyen. A nép bizony maximális áron nem adett, uzsoraárat pedig nem mert számítani nekünk, hát inkább azt mondta: nincs! És ha tényleg volt néhány szerencsésebb tanító, akinek állítólag „jól ment“ miért kell most ezt olyan drágán megfizetnie mindenkinek, még azoknak is, akik akkor még tán a tanítói státuszban sem voltak. És ha tényleg volna egynéhány szerencsésebb kolléga, akinek
