Evangélikus Népiskola, 1929
1929 / 6. szám - Krug Lajos: Rákos István
162 Rákos István. Aki felé most őszinte baráti érzelmeim szállanak, Rákos István nem szőrül arra, hogy elévülhetetlen érdemeiről dithyrambusokban zengjek éneket. Póz nélküli egyénisége is tiltakozik ez ellen, mert lelki életének jellege az egyenesvonalúság. Itt sehol sincsenek törések, szögletek, érdességek. Pályafutásának gyönyörű perspektívája járatlan, szűzi területekre irányítja tekintetünket és szemünk csodálattal csüng e mester nemes alakján. A széthullott magyar tanítóságot lánglelké- nek szent tüze forrasztotta szétbonthatatlan egységbe és már ezzel a teljesítménnyel is emléket állított magának. Tovább fog ő élni még akkor is, amikor kortársai sirhalmát már a feledés homokja takarja, — Rákos István nem színpadi megjelenés, nem jár kothurnuson, rajta nincsen látszat, nála minden valóság, mint maga az igazság is, melynek avatottabb hirdetője nálánál nincsen. A Gondviselés sok drága kinccsel ajándékozta meg őt s ő hü sáfárja maradt a rábizottaknak. Szüntelenül írtja az őserdőt meggyőző szavának erejével, tépi a gazt, mely házunk táját felveri, — közben meg- sebzödik, de nem panaszkodik. Mint magyar némán szenved és meg- alázottságunk töviskoszorújának stigmáit hangtalanúl hordja homlokán. Mert fajunknak azon választottjai közül .való ő is, akik nem csupán a szavak zengő retorikájában tetszelegnek, hanem akikben a hivatás, a meggyőződés, fajuknak szeretete az idegrostok, a vérsejtek, a megérzések élettani mélységeiben zúg és amelyet boldogtalan fá- tumként cipelnek magukkal azok az elhivatottak, akik a remény és kétségbeesés partjai körül borzonganak pályatársaik és a magyar sors kietlen, hideg éjszakájában. Az elhivatás, a küldetés iszonytató teher és pihenőtlen gyötrődés. Borzasztó ára van annak, ha a Mindenható valakit azzal az adománnyal áld meg, hogy a köznek, az egyetemességnek, embertársainak minden fájdalma, öröme, óhaja, bánata nyitott könyvként táruljon eléje és valamennyinek szenvedése, fájdalma az ő szívét hasogassa; ha megadatott néki, hogy lásson és láttasson, s hogy idegpályáin nemcsak fajának, hanem közel álló társainak sorsdöntő látomásait érezze vissza és szenvedje át. Ez a mártirium jutott osztályrészül Rákos Istvánnak is. És ö hallgat, mert jól tudja, hogy a szavak, ha még oly szép zengésüek is, nem keltenek konzonáns rezdüléseket követői szívében, ha nem égnek annak a sorsközösségnek Nesszusingében, amely tragikus öröksége nálunk mindazoknak, akiknek minden tettük személyes élet, elháríthatatlan végzet, álomtalan álom, látás és mérés, dicsőség és összeomlás. Ezen emelkedik Rákos István nagysága. Neve azért a magyar tanítóság egén soha el nem halaványuló fénnyel fog ragyogni az Idők végezetéig . . . Krug Lajos.
