Evangélikus Népiskola, 1928
1928 / 1. szám - Kiszely János: Tanulságos számok és megjegyzések a tankönyv százalékról - Róth Kálmán: Karácsonyi ajándék
16 interveniál az illetékes minisztériumnál Magyarország legnagyobb és legmostohább testületé érdekében, annál is inkább, mert, ha jól emlékszem, egy analóg esetben mintha majdnem megfeledkeztek volna rólunk? Csodálatos, hogy azok a bizonyos egyesek sem kérdezősködtek a lapok hasábjain!? Ilyenkor, amikor a közalkalmazottak némi fizetésemelést kapnak, mi mindig a legutolsó sorban kullogunk; de amikor az iskolában, vagy azon kívül levente, népművelés stb. ügyekről van szó, rögtön reánk terelődik a figyelem, és ugyancsak igénybe vesz bennünket a ,,k ö z“; hisz’ találóbban senkire sem illik rá ez a szürke szó „közalkalmazott“, mint a magyar tanítóra. Balsejtelmek környeznek. Ha megjelenik ez a rendelet, a fizetésemelést a százalékos helyi hozzájárulás arányában az iskolafenntartó egyházakra fogja hárítani azon régebben megállapított elv szerint, hogy a mindenkori tanítói kezdöfizetés bizonyos százalékát a fenntartó köteles fizetni. Minthogy az is 15%-kal emelödik; a helyi hozzájárulásnak is 15%- kal (az eddiginek) emelkednie, vagy emeltetnie kell! (Nem találok hirtelenében megfelelő kifejezést.) Mert, hogy a rendeletben majd szó lesz erről, az kétségtelen, de hogy azután a valóságban, az életben ez milyen lassan fog emel- kedri, arról már némi tapasztalattal rendelkezünk. (Tapasztalatunk az van!) 1927. évi november hó 1-ig visszamenőleg, rendeletekkel nehéz lesz késztetni az iskolafenntartókat újabb, a költségvetésbe be nem állított terhek sürgős kifizetésére. Ezen többleteket csak pótköltségvetés keretében lehet előteremteni. Ismerve az iskolafenntartóknak az államtól súlyosan igénybevett teherviselését, minden újabb tehertől való idegenkedését, nagyon problématikus a fenti rendeletek megvalósítása. Amíg az állam egyfelől kérlelhetetlenül őrködik a díjlevelek érinthetetlensége felett és még a korszellem által elvetett tételeket sem engedi törölni (persze különleges logikával minden kántori, levitái járandóságot a tanítói fizetésbe fel-felértékel), addig a többnyire 100 K helyi hozzájárulással szervezett tanítói állások díjlevelét rendeletekkel egyoldalúan megváltoztatja, illetve a fenntartók megkérdezése nélkül, esetről-esetre emeli. Természetesen az egyházi pénzügyi eljárások kissé körülményesebbek lévén, a tanítóra ezen rendeletekből rendesen hátrányok származnak. A tanítónak magának kell a törvényben „biztosított“ fizetését kiforcírozni; hogy ez mennyire nem tartozik az élet kellemességei közé, csak nagyon kevés falusi tanító nem tudja és nem tapasztalta. Az iskolaügy elsősorban állami feladat, tehát ne újabb és újabb, a fenntartókra hárított teherrel iparkodjék ezen takarékoskodni és megoldani, hanem, amint azt sok állás szervezésénél kilátásba is helyezte: a helyi hozzájárulások és a nyugdíjterhektől ros
