Evangélikus Népiskola, 1926

1926 / 4. szám - A képműveltség előmozdításának számbavehető lehetőségei

59

rajzolásban, mint földrajzi szöveg betanulásában merülne ki az oktatás. Lehetne már az V. osztályban történet, de inkább csak történelmi képek szemléletéből és történelmi elbeszélésekben való gyönyörködésből és elmélyedésből állana. Az ilyen inkább formális nevelésben az eddiginél sokkal tágabb tér nyílnék a vallásos és nemzeti érzés fejlesztésére, valamint az akarat, az érzelem és a képzelet világának az ápolására.

A tanítóság helyzete egy csapásra megváltoznék e kis reformmal. A tanító elvesztené ugyan az eddig úgyis jelentőség nélküli végbizonyítvány kiadásának jogát, de kárpótoltatnék azzal, hogy a biztossal szemben a nép egyszerre benne látná érdekei őrét. A záróvizsgán a tanító — ha egyáltalán jelen lenne — legfeljebb a biztosnak a szükséges felvilágosításokat adná meg, egyébként mint tanító már nem szerepelne. A tanítói munkának egyszerre lenne standardja. Máról-holnapra átváltoznék a szellemi javak kínálata élénk keresletté. És a tanító szelleme kincsek bányává lenne. A tanítóság talán elveszítené hatósági jellegét, mert a mulasztási naplókat rövidesen tűzre lehetne dobni, viszont nagyot lendülne a tanítói rend társadalmi függetlensége. A tanítóság céltudatos munkája nagyban emelné az önérzetet. Sok tanító el kezdene tanulni, mert látná, hogy veszik tőle a tudományt.

Megindulna a gyakorlati paedagogia fejlődése is, mert a tanítóság java lelki erejét nem volna kénytelen a tömeg makacs tudninemakarásának a megtörésére fordítani. Továbbá a biztosok vizsgálódásai nyomán nemes verseny is indulna meg a tanerők között, ami szintén a gyakorlati paedagógiát mozdítaná előre — kiszámíthatatlan nagy arányokban.

Az egyház és állam rövidesen búzgó és öntudatos polgárokat nyerne, mert elképzelhetetlen az, hogy az a nemzedék, amely értelmének a fejlesztéséről kénytelen-kelletlen — de mégis — gondoskodott és 15—16 éves koráig célirányos törekvésben az akaratát kényszerítve volt alkalmazásba venni és fejleszteni és amely nemzedék tagjai a kölcsönösen egymásra és a szellemi vezérekre utaltságában, erzelemvilágában is fejlődött és gazdagodott, elképzelhetetlen, hogy ez a nemzedék is kétségbeejtő érzéketlenséggel viseltessék a dalárdák, ifjúsági egyesületek, szabadoktatási és ismeretterjesztő mozgalmak és mindenféle kultúrtevé- kenykedés iránt. Már pedig, ha a kultúrintézmények iránti érdeklődés meglesz, akkor az egyházak és az állam is megnyerték ügyüket.

Ez a reform jótékony hatással volna az ösztönös családi életre és nem szakítaná ki a növendéket a családból, mint azt némelyik népboldogító tervezi. Valószínűleg az eddigi tervszerűtlen és ösztönszerű gazdálkodásra nézve is jelentene némi haladást.

A külfölddel, közelebbről a kisántánt államaival szemben ez úgyszólván ingyen végrehajtható reform talán az egyedüli mód arra, hogy azonnal és komolyan emeljük és biztosítsuk kultúr-