Evangélikus Népiskola, 1910
1910 / 2. szám - A tanítónak egyik leggyönyörűbb és legszebb vallás- erkölcsi nevelőhivatása, hogy növendékeivel a templomot megszerettesse. Hogyan éri ezt el legbiztosabban?
52 A legfőbb nevelési eszköznek, a példaadásnak itt kell teljes mértékben és mindenkor érvényesülni. A vallásnak, a vallásos érzelmeknek, az egyház, a templom iránti szeretetnek kell áthatni a tanítónak minden szavát, minden tettét és minden cselekedetét, hogy ezzel gyermeke lelkében is hasonló érzelmeket keltsen, teremtsen és állandósítson. Nem elégséges megparancsolni a gyermekeknek, hogy vasárnap elmenjenek a templomba, hanem a tanító gyűjtse őket maga köré az iskolába és onnét együttesen menjenek az úrházába. Minden gyermek nagy örömmel vesz részt az ilyen felvonulásban, és a szülők szivét is örömmel tölti el gyermekeiknek látása. Évtizedek óta követem a szokást, s látom a szülök arcán a boldogságot és megelégedést, s azok évtizedek óta nem szűntek meg gyönyörködhi e látványban, mert ma is mindig sorfalat állva várják gyermekeik elvonulását a templomba. Oly fontos dolog ez, hogy még szünidő alatt sem volna szabad megszakadnia. Az a kis óra, amit a tanító az isteetisztelet megkezdése előtt tanítványai körében eltölt, nagyon bőven kamatozik, mert állandóvá teszi a viszonyt, a tanító és tanítvány között, s nem engedi meggyökerezni azt a téves felfogást a gyermek lelkében, hogy templomba csak addig kell járni amig az iskolai tanítás tart, de meg a hitélet ápolása céljából nagyon kívánatos, hogy a tanító ezen eljárásával is példát adjon arra, hogy akik az istent szeretik, azokat az úrházától el nem vonja senki és semmi. Ez az egyedüli idő, amidőn megengedem azt, hogy tanitványaim még nem iskolaköteles 4—5 éves testvéreiket magukkal hozhatják az iskolába, hogy azok is velünk együtt jöjjenek templomba. Nem cél nélküli dolog ez az én túlzsúfolt iskolámban. Megszeretik a templomba járást, megkedvelik az iskolát, nekem pedig megvan az az előnyöm, hogy az új tanköteles gyermekeimet már a beiratáskor mind ismerem. Azok a kis gyermekek, amidőn testvéreik vagy rokonaikkal vasárnaponként feljönnek az iskolába, olyan megilletődve lépnek be annak küszöbén, olyan áhítattal figyelnek minden szóra s olyan illedelmesen viselik magukat, hogy az igaz tanítónak, akit nem a megélhetés, hanem a szívében lakozó hivatás szeretet hozottca p lyára, a legtisztább öröm tölti el szivét. És méltán, mert egy tanító, aki ismeri a gyermek lelki világát, az tudja azt, hogy ha szeretettel közelít ezen kicsinyekhez, úgy nagyon könnyen megnyerheti azok bizalmát, és ezen bizalomból kifolyólág minden nehézség nélkül végezheti azon legelső feladatát, hogy megértesse velők azt, hogy az iskola, a hová most eljöttek, ahol a gyermekék minden szép és jót tanúinak, szenthely. Majd rávezeti gondolatukat a templomra, ahová menni készülünk, és megérteti velők, hogy a templom istenháza, tehát még az iskolánál is szentebb hely, a hová azért megyünk, hogy hallgassuk a lelkiatya tanítását és búzgó ének és imával magasztaljuk a jó istent,
