Evangélikus Népiskola, 1909
1909 / 4. szám - Tárca
126 hallgat. Pedig ... ha tudná, — hogy az egyetlen örökös, „végzett“ földesür“ valahol Pesten Írnok vág) efféle. . . Odább egy szerény, korhadt, szinte púpos keresztfa van. De a sirhalom gondozott. Megálltam a sirhalomnál. A korhadt fejfa mintha jóindulatilag bólintott volna. „Ne menj tovább; állj meg egy szóra,“ — szólt hozzám, — „Ne nézd azt, hogy kopott vagyok, öreg vagyok már. Sok telet átéltem. Eső áztatott; szél szárított. Tél dermesztett; nyár hevitett. Sok vihart, átéltem, mióta itt virrasztók Sokat szenvedtem, tűrtem; nem csodaa hogy megöregedtem, — tán — idő előtt.“ Már csak az öregek iránt érzett tisztelet is parancsolta, hogy megállják a vén keresztfa előtt. „A tűrésből és szenvedésből mindnyájunknak, — s nekem is — kijut osztályrészül,“ szóltam tiszteletteljesen. „Tudom, jó Uram ! Nem is panaszképen említem meg. Nem ! Mert hiszen örömök is vannak az életben. Tudom Önnek is. Nekem is. Lássa! minő öröm az nekem, midőn ama két kedves lányka egyszerű fekete ruhában engemet fölkeres hetenkint kétszer. — Azelőtt hárman voltak. A harmadik, — a legidősebb évenkint csak egyszer jön el ide de ekkor egy szőke fiatal emberrel együtt, aki azt hiszem férje lehet, mert vele mindig karöltve jön s vele együtt könnyezik. Úgy látszik, igen jó ember. Boldogok lehetnek, — mert együtt éreznek. Óh 1 mi jól esik nekem, mikor e három nővér engem elöregedett, megfakúlt, zöld és sárga mohás fej-fát átölelve sutogják e sirhalmon: „Kedves jó apám!« — Könnyeiket elsírják; a sirhalmot, a virágokat megigazítják, engem meg megtámogatnak. — Nem is cserélnék ám azokkal a hetyke márványszobrokkal amott, amelyek olyan büszkék, de elhagyottak, akiket soha senki föl nem keres. — Nem cserélnék én velük ; nem én !“ „Ki vagy te édes öregem? Ki fölött virrasztasz oly hűen ?“ „Hát nem tudod? . . Hát nem tudsz olvasni? Vagy úgy . . . bocsáss meg. Megfeledkeztem. Igaz ! Homlokomra már csak ez van Írva; „Itt nyugszik“ — mellemre pedig „1899.“ Ejh ! Ejh! A többi már nincs itt. Az is eltűnt. A fölirás is. Pedig ez volt : „Máté Pál.“ „Máté Pál ? — a lelkész ?“ — kérdém, „Igen, az volt, amig élt.“ „Az Isten nyugosztalja porait. Áldott jó ember volt. Sok jót tett életében. Most is mindenki dicsérettel, és sokan hálával emlegetik. Áldás és béke lengjen porain, lé pedig édes öregem, őrködj fölötte továbbra is hűen és kitartóan.“ Köszönöm a jóindulatot! Isten megáldjon !“ — szólt bucsúzólag. Amint odább lépek egy korhadt fakereszt roppant meg lábaim alatt. Egy fehér rózsa bólintott álmosan felém. Bizonyosan az általam okozott zajra ébredt föl.
