Evangélikus Népiskola, 1909
1909 / 4. szám - Tárca
127 Szeretettel üdvözöltem s kértem tőle bocsánatot, hogy álmából fölzavartam. Hideg bágyadt mosollyal fordult felém. Akár a halált nem óhajtó, de a végzetben megnyugvó ifjú élet ajakán átfutó, — könnyfakasztó mosoly. Mily szánalmat éreztem fölötte. .Bocsáss! óh bocsáss meg, hogy álmodat zavartam.“ „Óh nem ! nem aludtam, csak elmerengtem.“ „Mi fölött ?“ — kérdém — ha kíváncsiságommal nem bántlak ? „Bánatom fölött! Avagy nem jobb volna-e nekem is a kertben virítanom, s ünnepnapon valamely ifjú kalapján vagy hajadon hajában diszlenem. mint itt e gyászos temetőben, szomorúságban élnem. — Hidd el jó barátom ! Sokkal jobban szerettem volna e viruló hajadon- nak aki itt e sirhalomban nyugszik, vagy a keblén tánc közben, vagy mennyasszonyi koszorújában elfonnyadni, mint sírját ékesíteni.“ .Elhiszem ! De nyugodj meg sorsodban azon tudattal, hogy jobb meghalni reményteljesen, az életetet szépnek és jónak látni, mint az élettől megundorodva sírba térni.“ „Szomorú, de nem vigasztaló bölcseség“ — felelte a fehér rózsa. Unnék igazságát éreztem én is. Lehajtott fejjel haladtam odább. Egy kis szürke gyík siklott el előttem, s a haraszt megzörrent. Megálltam. „No ni! Észre sem venné a szegényt. Persze . . . persze; mert talán nem vagyok olyan mutatós, mint az a fehér rózsa. De azért ne tessék arra a rátarti fehér rózsára hallgatni“ — szólt hozzám most másik sirdombon elterülő családos és beszédes izsóp, „ő persze, mert fiatal és szép mulatni vágyna, pedig hát. . .“ „Édes néni! ne bántsa szegényt, hiszen lássa ő ifjú és szép, hát ne csudálja, ha ő jobb szereti az életet és az azzal járó élvezeteket;“ = szólt közbe szerényen mellette elterülő sirdombon elárvult pünkösdi fehér szekfű. „Eh! Te se beszélj! — szólt szapora bőbeszédűséggel az izsóp. — Te sem voltál külömb. Úgy-e, a te alattad nyugvó ifjú hajadon is szerelmi bánatában halt meg; — amint te magad mondtad. És mit nyert vele ? Érdemes volt meghalni ezért ? Igaz, hogy az a legény, akiért ő meghalt kezdetben ide gyakrabban ellátogatott, s tégedet is meglátogatott s könnyel öntözött, hanem úgy-e de elfeledkezett rólatok. Nem jött felétek sem. Pedig itt jár el majdnem naponkint a hegyre a temető mellett — S ne tagadd, úgy-e a múltkor, mikor részegen erre ment dalolva — hangjáról te ráismertél, hogy ő volt, — azt dalolta : „Gombház, ha leszakad lesz más !« Látod kis öcsém, hogy igazam van, amidőn ezt mondom, hogy nem érdemes búsulni senkiért, semmiért. Nézd ott azt a kevély fehér liliomot és a tulipánt a Tóth Borcsa „a falu szépe“ fölött; vagy azt a sunyi szivvirágot ott a világszép
