Evangélikus Népiskola, 1908
1908 / 11. szám - Pálmai Lajos: A belmisszióról
316 nak, a másodikat belmissziónak szoktuk nevezni Ikertestvérek ezek. Egy törzsből fakrdó fának két ága ; az egyik pihenésre hívja az élet országúján elfáradt lelkeket, a másik Ízletes gyümölcsöt terem a felebaráti szeretet cselekedeteiben. De felmerülhet itt az a kérdés, hogy ezen missziói munkát nem végzi-e a hivatalos egyház, s nem kizárólagos kötelessége-e az egyház szolgáinak, papoknak, tanítóknak, — miért kell ezért külön egyesületbe tömöríteni a híveket ? . . . Aki látó szemmel nézi az újabb kor eseményeit és társadalmi viszonyait, az óriási változásokat fog észrevenni minden téren. Az egyházi téren a lelkészi hivatal is megszűnt az a patriarchalis, családias jellegű élethivatás lenni, melyben a régi jó hívekkel egy kis családba forottak össze. Ma a legtöbb lelkésznek idejét tevékenységét, a szinte elviselhetetlen életgondok, az egyházkormányzásnak, adminisztrálásnak és az irodának rideg tevékenysége köti le, másrészt az embereknek bajai annyira megszaporodtak, gondolkozása, élethivatása, életörömei is annyira megváltoztak, hogy sokan teljesen kívül esnek az egyház hatáskörén, s ha nem is ellenséges, de bizonyos hideg, közönyös állapot következett be a vallási és egyházi téren. De ezeket az elhidegült, közönyös, sokszor beteg lelkeket sem hagyhatja vesztükre az egyház. Új eszközökkel, új munkásokkal akarja őket megnyerni a szent ügynek s visszacsatolni az életadó törzshöz, a Krisztushoz, az elválni akaró ágakat. Ezt a munkát akarja az egyház keretén belül, az egyház javára végezni a belmisszió. A belmisszió tehát azon szeretetmunka, melyet az evang. egyháznak hit- buzgó tagjai a testi és lelki nyomorúság enyhítése és mindeneknek a Krisztushoz vezérlése céljából önként végeznek. De azt is mondhatja valaki, hogy mikor a belmisszió a testi nyomorúságban sinlődő szegények, elhagyottak ügyét is felveszi, nem ugyanazt a munkát végzi-e, mint azok a társadalmi jótékony intézetek, melyek a vallással semmiféle vonatkozásban nincsenek, mint pl. a nőegyletek, gyermekmenhelyek, kórházak, sanatoriumok, ingyen kenyér, ingyen szén-osztó bizottságok stb.? S hogy nem felesleges-e ezek mellett a belmisszió munkája, már csak azon szempontból is, hogy az erőket szét ne forgácsoljuk ? . . E kérdésekre bátran határozott nemmel felelhetünk. Mert a pusztán embetbarái irányú jétókonyságnak egyik jellemző vonása, hogy csak a jelentkező bajnak elhárítására törekszik: az éhezőnek kenyeret ad, a ruhátlant felruházza, a fázónak melegedő szobákat nyit, a beteget gyógyittatja, de magát a bajnak okát nem keresi, a betegség csiráját nem kutatja, s igy jótékonysága alapos juvulást nem eszközölhet. A belmisszió minden nyomorúságnak végső okát a bűnben, az Istentől való elpártolásban látja, s a bajnak nemcsak külső kinövéseit akarja eltávolítani, hanem annak gyökeréig kíván lehatolni s azt gyógyítani. A lélek mélyén a gyógyítást csak az evangélium áldásainak
