Evangélikus Népiskola, 1908
1908 / 11. szám - Pálmai Lajos: A belmisszióról
317 közlésével lehet végezni, Tartós megelégedést a szegénynek, az elhagyottnak csak a Krisztus evangéliuma nyújthat, mely a legnagyobb bajokat is elviselhetővé teszi az Isten akaratán való csendes meg- nyugovás által. Annál a szeretetnél, melyet valami elvont okoskodásból szűrnek le az emberek, igazabb, áldásosabb az, amelyet a Krisztustól tanultunk, mert az soha el nem fogy s életét adja még ellenségeiért is. De azért a belmisszió nem akarja a közjótékonyságot végező intézeteket pótolni s munkájukban akadályozni, sőt munkatársainak tekinti azokat, de az evangélium szellemét meghonosítani azokban is szükségesnek tartja. Mert a jelmezbálokban, kabarékban összetáncolt koronák helyett nagyobb áldásnak tartja, ha a nyomorúság szegényes hajlékába az evangélium melegéből is viszünk be valamit. Mert az ingyen kenyér csakhamar elfogy, az ingyen szén elég, a ruha elszakad, a pénzben nyújtott segély meg igen sokszor csak visszaélésre ad alkalmat, de a hit, szeretet és remény, amit a belmisszió akar kelteni a nyomorultakban, az mindörökké megmarad. Fontos és nagy jelentőségű tehát az a munka, melyet a belmissziói egyesület végezni akar. Fontos első sorban magára az egyházra nézve. Volt már alkalmunk rámutatni arra, hogy újabb korban a vallásos eszmék iránt bizonyos elhidegülést, bizonyos közönyösséget tapasztalhatunk. Mig egyfelől a XX-ik század szégyenére a felekezeti szük- keblüség, a vakhit és a fanatizmus alacsonyitja le az Isten képére teremtett embert s a felekezeti gyűlölködésben merül ki sokaknak a hit- buzgósága, másrészt divatos kezd lenni a kételkedés, a tagadás szelleme és lekicsinylése azoknak az erkölcsi javaknak, melyeknek birtokosa és terjesztője a keresztyén egyház. Megvan ez a jelenség manapság minden egyházban, de talán a demokratikus és a nyilvánosságot kereső jelleménél fogva, legélesebben a prot. egyházban tűnik fel. Úgy, hogy untalanul halljuk a panaszt egyházunk válságos helyzete miatt egyrészt, a gúnyt más oldalról, mely a Protestantismus felbont- lásáról szól nem csekély kárörömmel. A bajt tagadnunk nem lehet. Hogy az egyház tagjainak nagy része nem éhezi és szomjuhozza az evangélium vigasztalásait úgy, mint hajdan, az tagadhatatlan, hogy idegen eszmék, hamis jelszavak kavarognak a levegőben, azt halljuk, olvassuk naponként, hogy sokan a müveitek és tudatlanok közül elfordulnak a Krisztus evangéliumának egyszerű és mégis oly fenséges igazságaitól, azt fájdalommal tapasztaljuk és hogy mindezeknek következésképpen valami általános elégedetlenség, nyugtalanság és boldogtalanság van terjedőben, azt sajnosán érezzük magunk is. De azért a keresztyénség, a protestantismus pusztulásáról beszélni kishitű félelem ! Sőt — mondja helyesen Csizmadia — arról tehetünk bizonyságot, hogy a protestantismus a Krisztus vallásának egy újabb korszakához : a gyakorlati keresztyénséghez juttatta el az emberiséget. A hitrendszerüket már kiépítették az egyházak, most elérkezett az idő, hogy a ke
