Evangélikus Népiskola, 1907
1907 / 1. szám - –ár: A tanító mint kisegítő prédikátor
5 tettel; én nem irom elő neki, mit mondjon helyettesítésem alkalmával a szószéken, nem is utalom az általam áttanulmányozott nyomtatott beszédekre, hanem tessék csak egy beszédet készíteni s a hívek előtt elmondani, egészen jó fog az lenni; nekem úgy sincs sem időm, sem kedvem ilyennel vesződni. Az ilyfélye kijelentés némely tanítónál azonban némi megütközést kelthet s azt mondhatja: bocsánatot kérek tisztelendő úr, de nekem sincs sem időm, sem kedvem egyházi beszédek faragásával foglalkozni, én ezt nem tehetem, ez nem az én dolgom. Mondhatja-e már most erre a lelkész, hogy ez kötelessége a tanítónak? Bizony nem! A tanítónak tehát nem lehet kötelessége prédikálni, hanem csak felolvasni. Egy másik tanító a fennti lelkészi kijelentést pedig — mondjuk — örömmel veszi tudomásul s rendkívül hizeleg neki, hogy oly előnyös tulajdonságokkal ruháztatik fel, melyekkel érzi, hogy nem rendelkezik, de azért ez hiúságát kellemes bizsergésbe hozza; örömmel köszöni meg a bizalmat s szörnyű Ígéretek mellett bizonyítja, hogy tisztelendő ur nem fog bizalmában csalatkozni. A lelkész is szinte örül eme kijelentésnek s a leghatározottabb meggyőződésből gondolhatja magában: az ilyen ember aztán a derék tanító! Pedig ne örvendjen neki oly nagyon tistelendő uram, mert ezzel, úgy lehet, maga alatt vágja az ágat. Ezzel aztén saját dolgai elhanyagolása árán is, mert a fődolog hiúságának kielégítése, nekimegy a tanító a neki nem való, fejtörő munkának ; összeszed-ved tücsköt bokrot, komponál is hozzá valamit és kész a beszéd. Töri magát és vág ártózatos módon; idegei már lankadnak, de a hiúság ismét felvillanyozza, új életre ébreszti őket s végre — elkészült. A szószéken aztán egy kis hang és előadás mellett a nélkül a szónoklat tán a legkisebb mértékben is épületes lett volna, oly érzéki húrokat penget, melyek csupán a tulajdonképpeni cél, a hatás felkeltésére alkalmasak s ezen szónoklásával esetleg oly hatást ért el, mellyel a hallgató gyülekezet teljes megelégedését és elismerését sikerült magának kivívni; úgy, hogy már isteni tiszteletből kijövet némely hízelkedő szemébe is mondja a tanítónak : no ez szép volt tanító úr, ezt többet ért, mint a tisztelendő úr prédikációja, — jobban tud prédikálni, mint a tisztetendő úr ! A tanító pedig nem mond ellent, hanem hazamegy babérain pihenni. Érzi ugyan ő magában, hogy az a hízelkedő atyafi hazudott és tán nem is szive szerint beszélt, de azért szívesen elhiszi neki, mert hiúságát kielégíti. Pedig ha valaki azt kérdezte volna a hallgatóságtól, hogy hát mit tanultak a mai beszédből, tán kénytelenek lettek volna bevallani, hogy — semmit! És a gyülekezeti hallgatóság a legtöbb helyen nem is azt tartja jó beszédnek, a melyből saját épülésére a legtöbbet tanulhat, hanem azt, a mely érzékiségét legjobban fel tudja, csigázni. A tanítói szónoklatok tehát, ha nem Jsikerültek, már magukon hordják megérdemlett sorsuk bélyegét; ha pedig sikerültek, egyébre
