Evangélikus Népiskola, 1906
1906 / 2. szám - Sass István: Tarlózás XXV.
fogadjuk el a tételt, úgy amint; adva van, hogy a lelkész kifárad, a tanító meg nem, hát ebből az következik, hogy a lelkész télre álljon pihenni, a tanító meg végezze a délutáni istenitiszteletet egy maga úgy ahogyan tudja ? Vessünk csak egy pillantást a lelkész és tanító helyzetére és azonnal látni fogjuk, hogy milyen méltánytalan kívánat az, hogy a tanító prédikáljon azért, hogy a lelkésznek nyugalmat, kényelmet szerezzen. A lelkésznek hat pihenő napja van, hogy a hetedikre készüljön, a tanító a hetediken pihenné ki a hatnak a fáradalmát, ha ránézve az is munkanap nem volna, mert nemcsak a kántorság, de még az ismétlőiskola is köti. Az egyharmad vagy legfeljebb feiényi fizetéssel biró s igy rosszabb, nehezebb anyagi viszonyok között élő tanító, aki nap nap után a túlzsúfolt iskolában görnyed, végezzen funkciót a lelkész helyett, mert félnapi munkában kifárad, hol van itt a méltányosság? Azt is hallottam indokul felhozni, hogy a hívek szeretik a változatosságot, s tanítójuk predikálását is óhajtják hallani. Ez ismét nem számbavehető ok, mert szerintem sokkal fontosabb az, hogy nemcsak az ilyen nagy ünnepi, de még a vasárnapi istenitisztelet is teljes ünnepélyességgel tartassék még, semhogy ilyen gyermekies kiváncsiságért megengedhető legyen annak a megcsonkítása, mert az ilyen megcsonkítás csak elkerülhetlen szükségből engedhető meg, de semmi más tekintetből nem. Amely gyülekezet hozzá van szokva az orgonával való énekléshez, már maga az a körülmény, hogy a tanító prédikálván orgona nélkül kénytelen énekelni, zavarólag hat az ünnepi hangulatra. Még én azt hiszem, hogy ha csakugyan a hívek óhajtása lett volna ezen szokásnak a létrehozója, úgy az kiterjedt volna a másik félre is, s meglehet, hogy ezen csereállapottal oda jutottunk volna mint Jászai Mari amikor az újságírók arra kérték, Írja meg életrajzát. „Ha látná — Írja a nagy művésznő — hogy rágom kinomban a tollat, megesnék rajtam a szive, és lemondani kívánságáról, ami az igazat megvallva, követelésnek is beillik. Életrajzot Írjak! Szörnyűség!“ Majd igy folytatja; „Én sok embernél jobbszivű vagyok. Oh igen, mindazon újságíró urakná, akik engem az írásra kényszerítettek — ami nekem nem mesterségem — mert lám én egyet sem kényszerítettem arra, hogy egyik vagy másik szerepemet eljátsza a kedvemért, ami meg nekik nem mesterségük. Hanem ezentúl, fogadom, hogy csak ilyen cseremunkára vállalkozom egy cikkért egy szerep. Én irok, önök játszanak — oh irigylendő közönség.“ — De minden egyébbtől eltekintve, vegyük figyelembe azt, hogy milyen kényes helyzetbe kerül a lelkész minden ilyen alkalommal. Ha bemegy a templomba a tanító predikálása alatt, akkor azt mondják: ha bejött, miért nem teszi a dolgát. Ha nem megy be, akkor meg azzal állnak elő; a tisztelendő úr minket korhol, hogy nem járunk az úrházába, s ime ő maga is csak akkor jön be, ha muszáj. Úgy vagyok meggyőződve, hogy minden egyéb dolognál sokkal, de sokkal fontosabb az egyház érdeke, ezen egyházi érdek pedig nem