Evangélikus Népiskola, 1902
1902 / 2. szám - Sass István: Tarlózás. XI.
43 szellemi és erkölcsi színvonalának emelése érdekében szólalnak föl“, stb. Ezen legszegényebb, s az általa végzett munka nagy fontosságát tekintve, a legrosszabbúl fizetett osztály, a magyar tanítóikar tehát felül emelkedik az egészen, s nemcsak kér, de az óhajtott előnyökért azonnal ellenszolgálatot is igér. — Váljon mi ennek a lángoló ügyszeretetnek az eredménye ? — Ránk nézve, az eddigiekből Ítélve semmi. Az országos bizottság által a m. kormányhoz felterjesztett nyugdíj törvény javaslatra, a melyet őröm és megelégedéssel tett magáévá az egész tanítói kar, a melynek egyik legfőbb pontja a szolgálati időnek 35 évre való leszállítása, azt mondotta a miniszter : ,Ha a nyugdíj alapot úgy tudom megkonstruálni, hogy elég fedezettel bir, úgy magam is méltányosnak tartom a szolgálati időnek 35 évre való leszállítását“. — Vagy magyarul : ha lesz elég pénz, akkor méltányos a 35 év, ha pedig nem lesz elég, úgy nem méltányos, s nem is lesz meg. Ez lenne a tanítói karra a legnagyobb csapás és csalódás, a melynek méltó párja fog lenni az, hogy fizetésünk ismételten nem fog egészében beszámíttatni nyugdíj igényünk megállapításánál. Adja isten, hogy rossz jövendő mondó legyek, de az eddigi tapasztalatok arra tanítanak, és azt bizonyítják, hogy kedvező megoldást várhatunk a legtöbb ügyünkben akkor, ha azok az állami tanítókkal közösek, de még méltányosát sem azokban, a melyek csak minket felekezeti tanítókat érdekelnek. A7 „a tanítóság iránt érzett meleg szeretet* mi reánk csak akkor terjeszti ki áldást hintő sugárait, ha amott már mejlőzteté- sünkkel nem lehet előbbre menni. — Tekintsünk csak vissza a múltra, s nézzük váljon érte-e a felekezeti tanítókat annyi és olyan nagy sérelem, mint a lefolyt tiz év alatt. Vagy nem a legnagyobb sérelem-e az, hogy a mig az állami, községi és zsidó iskoláknál működő kartársaink fizetésűk egész összegével mennek nyugdíjba, addig a mi szegény öregjeink, a kiknek vélkök mindössze az volt, hogy nem 25—30, hanem 100—120 gyermeket tanítottak, s e mellett kántori teendőket végeztek, nyomorúlt 150—200 frtnyi koldus alamizsnával lettek nyugdíjazva. Vagy, lehetett volna-e mellőztetésünket velünk jobban éreztetni, mint az által, hogy a templomi szolgálattal nem foglalkozó kartársaink egész fizetését elfogadják és beszámítják nyugdíj alapul, nálunk pedig a 800—900 frtos tanítói fizetéseket, a felsőbb utasítás szerint eljáró fószolgabirák, úgy letárgyalták, hogy a míg a revisió előtt 300 frt nyugdíj igénye minden körülmények között meg volt az illetőnek, addig a revisió után, az aránylag nagy fizetés figyelembe vétele mellett — mert hiszen maga a miniszter nyilatkoztatta ki, hogy nyugdijat másként, mint fizetés alapján megállapítani nem lehet — lelt neki 180—250 frt nyugdij alapúi beszámítva és elfogadva.
