Evangélikus Népiskola, 1901
1901 / 11. szám - Névtelen
325 — No, úgy sincs má több, hát e se legyen. — Hlhiszem öcsém, hogy éles a fejszéd, de tudod-e, hogy most roszul cselekedtél. — Múltkor, hogy az erdőről hazafelé mentem úgy estefelé a fris hóban nem láttam az utat. Már majdnem eltévedtem, ha ettől a fátul nem irányozódhattam vóna a falu felé . . . Peti elfeledte azt a dógot. Neki csak egy gondolat járta az eszít mostanában. — Nem sokára farsang lesz, a farsangon búcsú lesz, akkor meggyön a Juli. Dehogy tenné azt egy leány is, hogy meg ne gyüjjÖn akkorra. Ha Pesten vóna is! ha szekercze esnék is. Bizonyosan meggyön. De nem is eresztem ám vissza többet a szógálatba, nem én! — Dejszen nem is lesz több óján pár, mint mink leszünk. — — A Vargaistókjános ístvánné elfütötte a kiskemenczét, megdagasztotta a kalácsnak való tésztát, sürög-forog a konyhán. Befüti a szobáját is. Várja a leányait, hadd melegedjenek. Bizony megfáznak mire haza érnek. Azok a derék, szép leányok. Kár is vót ükét kiadni a háztú. Mindenki azt mondja. De hát mit csinál a szegény ember a leányaival. Meszet-szenet nem égethetnek, faragni se tudnak. Az a borsó is egyre rosszabbul fizet. — Valamivel csak kell egy kis ruhára valót keresni, mire szerencséjük akad. — Má hogyne akadna ! . . . De hol is késnek? estére jár az idő, — aztán egész nap havaz. — Bizonyosan nem eresztette el ükét az asszonyuk. . . . Ki sült már a kalács, ki is hült. Hun késhetnek annyit. Csak valami bajuk ne essék ! Előveszi a rokkáját, de csak lassan hajtja, minden neszre figyel, minduntalan felugrik, ki-ki néz az ajtón, — hordja a havat a szél, az zörög. Miért is zörgetne más? se utcza-ajtó, se konyha-ajtó nincs bezárva. Minek? Nincs a Bakonyban rósz ember! . . . Szinte megköny- nyebbülve feküdt le: Jó, hogy meg nem jöttek, ebben a csúf időben .. Elfogyott a kalács, ki is száradt az utolja. Napok múltak, talán hetek is. Kihányták már az utat is nagy nehezen ; de csak nem jön semmi hir! Közbe napos idő járt, megrokkant a hó. — Kihajtott a kanász arra a mészkemenczék felé. Mit lepnek úgy ott azok a kányák? Valami piroslik a hóban. Piros kendő! Egy leánynak a feje! Ki is vágták máraz egyik szemét! — Ni odábbat megint valami pirosat lobogtat a szél, — megin egy leányfej 1 — Egyik a Vargaistók Juli, a másik meg a Zsuzsi. Szegény özvegy asszony, megjöttek a leányaid! . . . * Eltemették őket szépen. Ott volt az egész falu. Sirt mindenki. Csak a Kismihá Peti nem. Pedig ugyan fojtogatta a szivét valami. Csak nézett egy helyre, de nem látott semmit. Csak úgy reszketett keze-lába. Sokkal nehezebb elveszteni azt, a mit még nem bírtunk. Sokkal jobban beleszeret a szív abba, a kit elvesztett, — mielőtt birt volna! Egy^fához kellett támaszkodnia, mikor leeresztették a sírba a két koporsót. Háta mögött halkan beszélgettek:
