Evangélikus Népiskola, 1900
1990 / 6-7. szám - Németh Vilmos: Helyes kiejtés a magyar olvasásban
190 böztetése az olvasás tanításánál teljesen mellőzve van. Ezért szokása nem csak elemi- és középiskolai tanulónak, hanem sok felnőttnek is az olvasásban folytonosan nyílt „e“ hangzót használni. Pedig mily furcsán hangzik az alábbi mondat betű szerint olvasva: „Emberem Szegeden vett kenyeret“ e helyett: „Emb^rn Sz<?ged^n v^tt kenyeret.“ Ez az, melyre tanítótársaim és minden olvasó becses figyelmét igénytelen soraimmal fel akarom hívni. A hiba ugyan írásmódunkból származik, mely nem tesz különbséget a zártabb és nyiitabb „e“ között, hanem az olvasóra bízza a megválasztást. Ha azonban nem utasítjuk tanulóinkat, hogy a két hangot megkülönböztessék, úgy azok maguktól ritkán szoknak a helyes kiejtéshez. Az innen származó hiba pedig nemcsak rontja nyelvünk hangzását, hanem az egyes szavak értelmét is megváltoztatja. Például szolgálhat erre Simonyi Zs. magyar nyelvtan III. fej, 53. pontjában fölhozott igen érdekes példa: „mentek.“ Idézett alakjában olvasva melléknév, mert azt jelenti, hogy valakik valamely hibától, kártól, veszélytől távol vannak s megfelel e kérdésre: milyenek? — „mentek“ ellenben ige az alanyi jelentőmód. jelenidő egyes szám 1-sö személyében s valaminek v kinek megmentését jelenti, felelvén ezen kérdésre ; mit cselekszem? — „mentek“ és „m^nt^k“ szintén igék, de mig az előbbi a jelentőmód multidő többesszám 3-ik személyében, addig az utóbbi ugyanazon mód és szám 2-ik személyében, jelen időben áll s mindkettő menést, egyik helyről a másikra való haladást jelent. Ezen példánál önkéntelenül eszembe jut Petőfi „Távolból“ c. költeményének első sora: „Kis lak áll a nagy Duna mentében*. Mindig így halljuk s magunk is így szoktuk mondani boldog gyermek korunkban : „A nagy Duna mentében“, és nem így: „a nagy Duna mentében“. Már pedig a kettő között nagy a különbség. Mert „mentében“ járást, menést jelentő igéből képzett s helyhatározó raggal ellátott főnév. „Mentében pedig helyhatározó raggal ellátott főnév ugyan szinte, de ezen hangoztatással a huszárság egyik zsinórral díszített ruhadarabját érthetjük. Láthatjuk, hogy „nvnte“ és „mente“ mindenik más értelmű szó, s milyen képtelenséget mond az olvasó, ha ezen két fogalmat egy forma kiejtéssel használja. Ehhez hasonló több példát is lehet találni. Vájjon ki ne tudná, hogy „szeg“ (beszeg megszeg) ige, „sz^g“ (falba vert szfg) főnév; „le“ némely állat hívására v. elűzésére használt indulat szó, „\eu pedig igekötő; „vesz“ annyi mint elveszni, „v^sz“ annyi mint valamit venni stb. Vannak azonban oly szavaink is, melyeknek nemcsak megváltozik az értelmük a nyilt „e“ használata által, hanem az teljesen meg is szűnik, ilyen : „hegyes“. Ezen alakjában az élőbeszédben semmi fogalom jelzésére sem használjuk, hanem így már igen : „hegyes“ t. i. a vidék, és „htfgy^s“ a tű, kés, tör stb. Ilyenek még: szegem, (szegem, szegem) vettem, (vettem) merem, (mer^m) verek, ver<?k) stb. irodalmi nyelvben csak csak a zárójelbe tett hangzással használatosak.
