Evangélikus Népiskola, 1900
1900 / 5. szám - Sass János: A közoktatás államosításáról
131 Pedig a mi elvünk a lelkiismeret és gondolatszabadság, de általában a szabadság még nagyon távol van attól, hogy teljes diadalra jutott volna. Nem szükséges talán olvasóim előtt fejtegetni, mi tekintetben vagyunk még távol az igazi szabadság korától. Vannak ugyan, kik azt hiszik, hogy korunk a szabadság kora; pedig ma távolabb álunk attól, mint ez előtt néhány évtizeddel. Nem szabadság ez, hanem minden erkölcsi törvényt megvető féktelenség. Pedig az is bizonyos hogy a féktelenséggel együtt jár a bűn kegyetlen, kinzó, szivet lelket pusztító zsarnoksága. A protestáns egyházaknak tehát nem csak azért kell fenntartani magukat, hogy gondoskodjanak azon hívek lelki szükségleteiről, kik ugyanazon vallásos meggyőződést hordozzák keblükben, hanem és főképen azért, mivel a protestantizmusnak magasztos, világtörténeti hivatása van, melynek megfelelni Isten s az emberiség iránti elengedhetlen kötelességünk. És nincsen a világon sem egyházi sem politikai testület, mely minket e téren helyettesíthetne vagy pótolhatna. A gondviselés minket, egyedül minket állított erre a küzdtérre, melyen örömmel harozolni kötelesség, ő adta kezünkbe a zászlót, melyet a szent ügy elárulásának bűne nélkül el nem hagyhatunk. És mivel bizonyos, hogy iskolák nélkül e hivatásnak nem tudnánk megfelelni, bizonyos az is, hogy a ki iskoláink államosítása mellett emel szót, az lehet igen jó tanító, lehet igen hü állampolgár, de nem lehet protestáns ember, vagy ha az, a protestántantismus hivatásának eszméjéhez nem emelkedett fel. Azok az érvek, melyeket az állámosítás mellett felhoznak, e hivatással szemben parányiakká zsugorodnak össze. Az általános iskoláztatás, a szorosabb kapocs létesítése s fentartása a tanítóképző intézetek és tanítók közt, a tanfelügyelöség reformálása, földmives iskolák felállítása, az ingyenes oktatás s e mellett a közoktatási terhek egyenletes elosztása a protestáns egyházak kebelében épugy megvalósítható, sőt bizonyos tekintetben még könnyebben, mint ha az állam venné kezébe az iskolákat. Az egységes tanítóképzés, egységes tanterv tekintetében még egy kicsit gondolkozni sem árt a felett, vajon a szélsővégig vitt uniformis nem ártalmas-e az individuális fejlődésnek s vajon olyan növények-e ezek, melyek a szabadság szerető magyar nemzet leikébe veszély nélkül átültethetök. Mert a szabadság határozott ellensége az egyformaságnak, e kettő egy fedél alatt meg nem lakik soha. A mi pedig a tanítók érdekét illeti, azt gondolom, hogy ha ma az állam hatalma alá kerülnének összes tanítóink s aztán egy-két évtized múlva más korszellem lengi majd át a Duna Tisza térségeit, olyan szellem, melyet nem elégít ki a kenyér, hanem életszükségletnek tartja az eszméket is, többek közt a szabadság eszméjét, az államosított tanítók túlnyomó nagyszáma nehéz szívvel sóhajtozik vissza az elmult boldog időkre, midőn a tanító nem a nagy államgépezet köznapi gyár kereke volt, hanem egy szabad egyháznak hivatás érzettől áthatott szabad független tagja. Pedig ez a korszak eljő, el kell jönnie a gondviselés örök törvénye szerint.
