Evangélikus Népiskola, 1900
1900 / 1. szám - Sass István: »Egy ev. lelkész« és a k.-somogyi tanító-egyesület
10 szívvel lélekkel a mi felekezeti egyletünket fogjuk szolgálni, mert elhatároztuk, hogy kiemeljük abból a tespedés és elhagyatottságból a melyben akkor volt, mert elhatároztuk, hogy legelső sorban csakis a mi specziális felekezeti iskola ügyeinket fogjuk munkálni és tehetségünk szerint előmozdítani, és pedig karöltve a lelkészi karral, amire szolgáljon bizonyságúl az, hogy Surdon eltöltött 19 évem alatt az én lelki atyám két gyűlésünkről sem maradott el. — Hogy fent jelzett czélunkat elérhessük, munkálkodtunk legjobb tehetségünk szerint, s hogy kis egyletünk a többi egyletekkel lépést tarthasson megadóztattuk magunkat, úgy, hogy százakat adtunk jótékony czélokra és könyvtárunk gyarapítására. — Vagy talán ezen szellemi és anyagi áldozatokat tekinti tisztelendő lelkész úr kifelé gravítálásnak, amit ezen egylet érdekében hozunk ? — Akkor nem csodálom, hogy oly könnyen oda dobja a világ elé a vádat, hogy mi szabadulni kívánunk az egyházi vezetés alól. Vagy nem méltóztatik ezen dolgokról tudomással bírni? Azon esetben egy kissé több érdeklődést kérünk ügyeink iránt attól, aki hivatottnak érzi magát ítéletet mondani felettünk. Azt mondja tisztelendő lelkész úr: „Ne mondjam, hogy a jogvesztés csak képzelt. Mert mig a tanfelügyelőnek bejelentjük a gyűlést, addig az egyház nem szerezhetne tudomást a gyűlések idejéről, s nem képviseltethetné magát saját tanítóinak gyűlésén,“ — Miután ezen dolog törvény által szabályozva nincs, én nem tudom hogy tisztelendő lelkész úr mint elnök miként járna el, de azt tudom, hogy mióta én vezetem az egyletnek ügyeit, mindenkor bejelentem a gyűlés idejét nt. Esperes úrnak, s egyben meg is hívom a gyűlésre, s ugyanezt tenném akkor is ha nt. Esperes úr nem volna az egylet tagja. A sok kesergés után meg így szól: „De talán kár is a dolgot annyira komolyan venni, mert hiszen arra a tanító-egyletre nemsokára úgy is csak apróbb belügyek lesznek bizva.“ — Ne rémítsen el tisztelendő lelkész úr! — Dehát méltóztatik tudni, hogy eddig micsoda világra szóló dolgokkal foglalkoztunk?! Tartottunk gyakorlati tanításokat, olvastunk fel tanügyi értekezéseket, bíráltunk tanterveket, elintéztük egyházi főhatóságunk által hozzánk utalt ügyeket, foglalkoztunk az Eötvös-alap, Tanítók Háza s ami sérelmes nyugdij-ügyünkkel, pénz és könyvtárunk állapotával. — De legyen kegyes most már megmondani tisztelendő lelkész úr, hogy mi lesz ezekből elvéve? S hogy minek akkor az egylet ha ezekkel sem foglalkozhatik ? „Sőt bátran kimondom, — Írja tovább — hogy az itteni lelkészek mindig előzékenyek voltak a tanítói kar iránt. Minek egyik jele, hogy a tanítóknak még a filiabelieknek is az esperességi gyűlésre eddigi szokásos kiküldése, fuvar és napi díjjal, holott ezt a kedvezményt a zsinati törvény nem adta meg a tanítóknak.“ — Ugyan tisztelendő lelkész úr a sok bibliai idézés között az nem jutott eszébe, hogy az is meg van írva; „Nem jó a ti dicsekedéstek. Avagy nem tudjátok-e stb.u Ha a saját zsebjéből fizette volna azokat a fuvar- és napidijakat, akkor sem panaszolhatná fel, és semmi körülmények között nem tüntetheti
