Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 1. szám - x–y: Az orsz. ág. hitv. ev. tanítóegyesület megalakulási bajai
2 Az összetétel első adagjából azért szükségeltetik legtöbb, mert azon részeken mutatkozik a legnagyobb baj, melyekre csak annak van hatása. Legtöbben azon véleményben vannak, hogy az orsz. ág. ev. tanítói egyesületre tulajdonképen nincs is okvetlen szükség; noha ennek millenáris gyűlésünk alkalmával nagy lelkesedéssel mindnyájan nagy szükségét éreztük, Akkor és most! Ez nagy különbség! Sokan azt hiszik, hogy azóta megváltoztak a viszonyok s a helyzet; alapjában pedig csak a vélemények változtak meg, vagy még azok sem, csupán csak a saját jovoltának nem ismerése, illetve félreismeréséből eredő közönyösség ütötte fel ocsmány fejét, melynek hatása alatt több tanítóegyesület még egyáltalán nem is foglalkozott a központi bizottság által kibocs tott alapszabályjavaslattal, a mint ez az egyesületi tudósításokból kivehető. Az ily egyesületeknek száma tán még nagyobb lesz azok között, melyek működéséről egyátalán tudomással sem birhatunk, mivel azok tán egyátalán nem működnek, vagy pedig a jegyzői pennát vezető bizalmasaik nem találják érdemesnek erről e lapok útján a nyilvánosságnak beszámolni. Pedig, igen tisztelt tanító-egyesületek, a központi bizottság most már, legalább e részben megtette a magáét, az alapszabályjavaslatot szétküldötte; most ti rajtatok van a sor megmutatni azt, hogy tisztában vagytok saját jól felfogott érdeketek és javatok helyes felismérésével, az által, hogy egy szívvel lélekkel csoportosultok a kibontott zászló körül. Mert csak az átkos közönyösség mondhatja, hogy nincs szükségünk felekezeti országos egyesületre. Igen is szükség, nagy szükség van rá, mivel a nélkül váljon ki fogja védeni, felkarolni a többek közt a tanítók felekezeti érdekeit? Váljon ki fogja orvoslását keresni a felekezeti tanítók özvegyein és árváin ejtett, s a felekezetiségből eredő sérelmeknek? Tán a ref. vagy a kath. felekezeti országos egyesületek?! Hát mi tán a felke- kezeti tanítók félfizetésük után eszközölt nyugdíjaztatásba is belenyugodjunk nagy közönyösen, midőn a kántort — noha elég jog- és méltány- talanúl — mostoha gyermekként kitagadta úgy saját egyháza, mint az állam s cselekvés helyett csak sóhajtozzunk ? Ez esetben nem volnánk-e teljesen érdemesek arra, hogy sírunkba egykor özvegyeink s árváink átka kisérjen. És ha nem óhaj tűk annyiban hagyni a dolgot, nem szükséges-e összeszedni teljes erőnket, hogy némi kilátásunk lehessen a kedvező eredményre. Hol található a legnagyobb erő, ha nem a tömörülésben ? Nincs-e tehát elég okunk arra, hogy tömörüljünk ? Nincs-e szükségünk e mePett fokozott erővel munkálkodnunk orsz. egyházi tan-, ének- és zeneügyünk emelése körül ?
