Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 2. szám - Figyelő: A mostoha gyermek
39 között, mivelhogy a gyülekezet a meghalt tanítót csak eltemettetni köteles, ellenben az elhunyt lelkésznek tisztességes temetést kell rendezni. S vájjon minek mondjam ugyanezen szabályrendelet ama passzusát, mely szerint a tanító köteles minden vasár- és ünnepnapon az isteni tiszteleteken résztvenni? Bizalmatlanság akar-e ez lenni ? Avagy talán ez is egy arczulcsapás ? Mert — fájdalom — ilyenféle jótéteményben is volt már részünk! Vagy minek tekintsük az egyházkerület ama határozatát, melynek értelmében a tanítók ezután a gyámolda tagjai nem lehetnek ? Próbálták ugyan ezt a határozatot különféle álokoskodással indokolni, de hiábavaló minden csiírés-csavarás, mert a lóláb nagyon is látható. Lám azt mondták, hogy azért kellett így cselekedni, mert a gyámolda deficittel küzd és mert az egyház, anyagi szegénysége miatt nem áldozhat erre a czélra nagyobb summát. Hát vájjon egyedül a tanítók okai, hogy í'z a deficzit keletkezett? S vájjon nem volt-e az egyház ép olyan szegény, mikor a kőszegi leányiskola építését elhatározta, vagy a mikor azt a szép lelkészi nyugdíj-alapot létesíthette ? Vagy talán csak a tanítókkal szemben létezik az a sokat hangoztatott szegénység? Alighanem ügy van, hiszen előfordult, hogy a Dunántúl egy városi gyülekezetének egyik ev. lelkésze világosan értésünkre adta ezt, mondván : *A tanítókkal szemben nem lehetünk bőkezűek«. Ehhez talán csak nem kell bővebb kommentár ? Ebből is látszik, hogy csak álürügyeket hangoztattak velünk szemben, a valódi ok pedig a tanítók kiközösítése. Ilyen álürügy, mint tönt mondtam, a szegénység hangoztatása, s ilyen álokoskodás az állami gondoskodásról szóló ok is. Mert vájjon mennyiben gondoskodik a felekezeti tanítókról az állam ? Van ugyan egy országos tanítói nyugdíj alap, melynek a felekezeti tanítók is tagjai lehetnek. Igaz az is, hogy a munkára képtelenné vált tanítók és a tanítók özvegyei és árvái ebből az alapból nyugdíjban részesülhetnek. E részben tehát való, hogy az állam gondoskodik a tanítókról. Ámde nem ért-e bennünket ez oldalról is óriási sérelem, a mikor kimondatott, hogy a kántortanítók csak fél fizetésük után számíthatnak nyug-, avagy kegydíjra, mivelhogy a másik fele kántori javadalmazásnak vétetik, mely után pedig állami nyugdíj nem dukál. S vájjon nem-e majdnem minden evang. tanító egyszersmind kántor is egy személyben ? Hát igazságos-e ezekkel a fél nyugdíjra utalt evang. kántortanítókkal szemben így eljárni? Még érteném a dolgot, ha az egyház intéző körei oda hatottak volna, hogy vagy ez a sérelmes miniszteri rendelet visszevétetett volna, vagy pedig a tanítói fizetések oly képen rendez tettek volna, hogy világosan kitűnnék, mi a tanítói és mi a kántori javadalom. Minthogy azonban amaz ügyben (legalább eddig) senki még a kisújját sem mozgatta meg; emebben — t. i. a kétféle javadalmazás föltüntetésében — pedig csak egy-két
