Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 2. szám - Figyelő: A mostoha gyermek
40 helyen történt intézkedés: azt kell hinnünk, hogy a tanítók érdekével senki sem gondol. És ezekből kiviláglik az is, hogy az a sokat hánytorgatott állami gondoskodás ránk evang. tanítókra vonatkozólag semmiképen sem az a jutalom, a melyet a néptanító testet-lelket ernyesztő munkája után öreg napjaira, úgy is mint egyházának sáfára, úgy is mint a kultúrának legelső és legfőbb terjesztője, méltán elvárhat. Meg vagyok győződve, hogy a kik úton-útfélen szinte szünetlenül szeretik az állami gondoskodást hangoztatni, szintén belátják, hogy ez még nem olyan ok, a miért az evang. tanítókat minden olyan felekezeti intézményből, a mely némi anyagi előnyt nyújtana már csak méltányosságból is ki lehetne ívkeszteni. Ép azért azt hiszem, hogy ez is csak ürügy volt, a melylyel a tanítók irányában tanúsított szeretetienséget leplezni kellett, — mert a nyilvánvaló indító ok egészen más, — t. i. semmi egyéb, mint a hatalmi vágy és a kenyéifrigység. (? ? Szerk.) Csakis ez a valódi ok, mert másként sehogyan sem magyarázható az olyan eljárás, amely a mig a tanítótól egyrészt azt kívánja, hogy szívvel-1 élekkel szolgálja egyháza érdekeit, öt másrészt pedig eltaszítja, elriasztja magától, s így minden lelkesedésének jó eleve szárnyát szegi. Igenis, a hatalomféltés és a kenyérírigység tanácsolhatta csak, hogy különbség tétessék az úr veteményes kertjének egy és más munkásai között. S mi az ilyen önző eljárásnak eredménye épen egyházunk szempontjából ? Ennek bővebb fejtegetése helyett elegendő, ha korunknak egy-két föltűnő jelenségeire mutatok, a melyek mindenkit, a ki hitéért rajong, a legnagyobb aggodalommal tölt el. Hisz napról-napra látjuk, hogy a hitközönyösség a nép között szinte ijesztő mérvben terjed ; hogy az erkölcsök lazulnak, úgy, hogy már-már elrémülve gondolunk a dolgok ilyetén való továbbfejlődésére. Nem könnyelmüség-e ilyen viszonyok között ép azokat elriasztani és kedvetleníteni, a kik valláserkölcsi téren alapvető munkások ? És vájjon nem az egyház vallja-e majd kárát, ha azok között, a kiknek vállvetve kellene munkálkodniok, a széthúzás és viszálykodás magvát hintjük el? A közügyekben való önösség soha sem volt jó hatással, de különösen veszedelmes a hitélet terén. Vajha ezt mindenki megszívlelné, a mig nem késő; akkor tán megszűnnék az a viszás állapot, hogy a kik egyházi szempontból a legfontosabb munkával bízattak meg, csak páriaszámba vétessenek. Figyelő.
