Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 7-8. szám - Tárcza
231 A lány nem halt meg; de meg, a reménység, Meg az öröm, szülök szent öröme! Nincs már — hogy széltől is megóva féltsék — Szemüknek fénye, lelkűk gyönyöre. A kedves, a jó, az egyetlenegy Korán, virágkorában sírba megy. — Szeretet, ülj le itt e drága sírra, Ültess reá virágot, bízva, sírva. A lányka alszik, ah, de síri álma A míg tart, addig két szív meghalad! Keresi, kelti, hívja — mindhiába, S eleped a várakozás miatt. Kívánja a sírt: aludni vele, Inkább, mint élni, élni, nélküle! — Szeretet, ülj le itt e drága sírra, Ültess reá virágot, bízva, sírva! Földi ruháját leveté a hajnal, Ruhája földi bár, de tiszta volt. Mért mentél még az égbe, drága angyal? Nem volt terajtad semmi, semmi folt. Vegyetek föl, kesergők, gyászruhát, Viselni egy egész életen át! — Szeretet, ülj le itt e drága sírra, Vitess reá virágot bízva, sírva! Fehér ruhában állsz már fenn az égben, Honnan a csillag bíztatólag int; Örököt nyertél múlóért cserében, Koszorúd ott nem fonnyad el megint. Oda megyünk mi is, oda megyünk, Kik itt szeretünk, tűrünk, szenvedünk. — Szeretet, addig ülj e drága sírra, Vitess reá virágot, bízva, sírva! Sántít a Károly.
