Evangélikus Népiskola, 1899

1899 / 7-8. szám - Tárcza

232

Kis mama kis emberekről.

ii.

Az 1886—87-diki tél zordonsága engem súlyos betegen és az ágyban, kis fiamat pedig boldogult nagymamájánál, itt Sopronban találta. Az orvos kijelentése szerint a közlekedő vonatokkal járó zaj és dübörgés amúgy is eléggé súlyosbította a helyzetet, miután csakis feltétlen nyugalom és csend ragadhatott ki a sorvasztó idegláz karmaiból.

Elképzelem, hogy érezhette magát ez a kis pusztai gyerek, daczára a korlátlan szabadságnak, mit szüleim eléggé tágas lakásán élvezett. Kalitkába zárt fogoly, madárka volt ő mégis csak.

És bármilyen csendes legényke vált is két havi távolléte alatt a mi kapuvári bicskásunkból, (e megtisztelő jelzőt egy földijének köszönhette a pöttön gyerek) az első tavaszi napsugárt még lábbadozó édes anyjánál is hálásabban üdvözölte.

Kicsi szivéből önkénytelen fakadó örömújjongása dehogy volt már ártalmamra és mégis ... a gyermek a visszanyert szabadság feletti elragadtatásában sem feledkezett meg a nagymama utolsó szaváról, melylyel az hazabocsátotta kis kedvenczét: pubinak nem szabad lármázni, mert szegény mama újra megbetegszik.

Hirtelen félbeszakította újjongását és mellém telepedve, a komoly meggyőződés hangján biztatott, hogy:

— Pubi tud ám csendesen is öjűlni . . .

*

Ugyanazon év nyarán künn üldögéltem egy este valami olvasmány* nyal az állomás épületének árnyas oldalán és a sürü kerítés daczára is jól láttam két bakatisztet, a mint az esti vonatot várva, az állomás előtt fel s alá sétáltak.

Egyszerre csak megálltak és tisztán hallottam, a mint valakit németül megszólítottak.

Semmi válasz . . .

— Hát kis fiam, ve nem tudsz németül beszélni ?

Ahán, gondoltam, ezek pubival barátkoznak és közelebb húzódtam a keritéshez. anélkül, hogy a túloldalon állók észrevették volna. Leg- kevésbbé pedig a tri kis szoknyás hősünk, a ki rendes szokásához híven, hátratett kezekkel és a félelem vagy zavar legkisebb jele nélkül válaszolt most már a hozzá intézett kérdésre.

— Pubi nem tud németül, mejt a német hunczut!

A tisztek pillanatra álmélkodva néztek egymásra, majd hangos hahotára fakadtak, mire a gyermek egész indignálódva faképnél hagyta őket.

Ők pedig folytatták sétájukat és jól hallottam, amint az egyikök megjegyezte:

— Na Freund, was willst du noch? Den Knirps sieht man noch

kaum aus der Erde heraus und sagt schon: hunczut a német. Der wird ’mal ein rechter Sovinist! *