Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 7-8. szám - Haiszer Henrik: Nekrolog. Topscher Vilmos
tekintetben sem megfelelő tanteremben kénytelen működni, nem ritkán más súlyosbitó körülmények hozzájárúlása mellett, ő is áldozata lett hivatásának. Két évvel halála előtt megtámadta különben elég erős szervezetét a sorvasztó kór, a tanítók legyakoribb, rettenetes ellensége : a tüdő- és a gégesorvadás, mely napról-napra láthatólag gyengítette és fogyasztotta, végre teljesen megtörte erejét. Hasztalan volt a legügyesebb orvosoknak is minden tudománya, hasztalan szerető övéinek leggondosabb ápolása; két évig tartó sorvasztó betegsége nem volt egyéb kínos és szánalmat gerjesztő, lassú haldoklásnál. Ágyba dőlt és 12 napi súlyos betegség után múlt 1898. évi májús hó 1-én, este hat órakor kiszenvedett, — nem a hosszú élet terhe, a vénségnek súlya alatt, hanem élete delén, 45 éves korában. Ha volt valami, a mi kesergő övéitől való végelválását némileg könnyítette, úgy ez azon tudat lehetett, hogy árván maradó családjának legalább a legnélkülözhetlenebb mindennapi szükségletek miatt nem kell aggódnia, miútán a boldogúlt tagja lévén úgy az országos tanitó- nyúgdijintézetnek, valamint az egyházkerületi gyámoldának is, családja mindkét helyről megfelelő segélyben fog részesülni, ezenkívül van némi magánvagyona is, mit atyjától örökölt. Temetése május 4-én volt a teljes számú gyülekezet és az egész község népének általános részvétele mellett. Közel s távolról, különösen Sárbogárdról megjelent az intelligenczia nagy számmal; sokan voltak a pályatársnak a végtisztességet megadó tanitótársai és ezek között a mi körünk is hét tagja által volt képviselve. A lelkészek közül csak a helybeli lelkész úr vett részt, ki egyúttal végezte a temetési szertartást is, megható szavakban ecsetelvén a boldogúltnak pályáján kifejtett adaadó működését és ama veszteséget, mely elköltözésével nemcsak a családot, hanem az iskolát és egyházat is érte. — A boldogúltnak felső magyarországi rokonai közül a nagy távolság és betegség miatt sen- kisem jöhetett a temetésre. Megható volt és a gyászoló családnak nagy vigaszára szolgált nehéz bánatában, hogy az elhúnytnak pályatársai is a sióvidéki tanítókor nevében díszes koszorút helyeztek rovataiéra, ezzel is kifejezést adván a nyugalomra tért kartárs iránti részvétünknek és kegyeletünknek. A korán elköltözött Topschcher Vilmos tanító-társunk csendes és szelíd természetű ember volt, ki szerény otthonában szeretett tartózkodni és nem a világ zajában kereste a boldogságot, vagy legalább annak látszatát, mint sokan napjainkban. Különösen mélyen érző meleg szive volt, melyet nemcsak az öröm hozott nagy húllámzásba, hanem a fájdalom, a bánat és kivált a méltatlanság is hosszú ideig sajogva vérző, mély sebet ütött rajta. Mint tanító kötelességének pontos teljesítése által tűnt ki és hivatalát mindenkor a legjobb tehetsége szerint gyülekezetének teljes megelégedésére töltötte be. 225
