Evangélikus Népiskola, 1898
1898 / 2. szám - Síri beszéd
44 Síri beszéd. (Magyar Soma, leányfalui tanító felett 1898. jan. lián tartotta: Magyart/ Miklós, kapolcsi lelkész, egyházmegyei tanítóegyleti elnök.) A halottak néma országában, a béke igaz helyén zárt koporsó és nyitott sir előtt állunk . , . Sir nyílott meg: az élet vészes tengerén az a révpart, melynél egykor majd mindnyájan kikötünk, hol visszatekintve a küzdelmes múltba, hálafohász kel az ajkon s felszáradnak a könyek, melyeknek özönét sokaknak két kézzel méri a sors! Sir nyílott meg: az a határ, melyet Istenkéz vetett múló és örök, véges és végetlen, tökéletlen és tökéletes között. E határhoz angyalt állít Istenünk: a hitnek angyalát, hogy kik sírnak, — mert könnyű az elhunytnak, de nehéz sokat vesztett szerető sziveknek a sir, — azokat vigasztalja égi hangon : „Töröljétek le a könyeket .... a szeretet lánczait, miket széttépett a halál, Istenkéz majd örökre összefűzi ott, hol az öröm nem ismer soha bánatot! Zárt koporsó előtt állunk. Az egyház egy hű munkása, egy tanító pihen benn, kit Isten házából a kötelesség teljesítése közben hívott el a halál az örök nyugalomra! Keresik majd őt a hű hitves, a szerető gyermekek s az a gyermeksereg, melynek nemcsak tanítója, hanem atyja is volt, mikor vezette, intette őket a jóra, — de nem találják .... bánatkönyek nem törhetik fel a zárt koporsót! Igen, leányfalui gyülekezet, kit e koporsó rejt előled : ez a te tanítód, a te gyermekeidnek tanítója volt, a kinek kebelét csak egyetlen eszmény dobogtatta, mely vezette őt utján, bátorította a csüggedésben, vigasztalta a hálátlanság óráiban, ez az ö eszménye : a hűség! Azok a falak ott az iskolában — ha megszólalhatnának. — elmondanák, elhirdetnék : mily sok volt az a nemes, mennyi az a magasztos, melyeket búzgósága által meg lelkesítve, lélekként igyekezett plántálni gyermeki szivekbe! Lankadatlan szorgalma, egyenes jelleme, hivatása iránti lángoló szeretete, melyek — úgyszólva praedestínálták őt a kétszeresen nehéz, de híven betöltve áldásos és magasztos tanítói pályára, — elismerést, tiszteletet vívott ki magának egyházmegyénk minden tényezője részéről! . , . Tanítót zár magába e koporsó, egyházunk veteményes kertjének egy kertészét. Mint a kertész, ő is fát ültetett: a jónak, az igaznak, az örök eszménynek fáját a szíveknek talajába, hogy teremje majd az gyümölcsét a földi létben való boldogulásnak: istenfélelemnek, erénynek.Igen, az egyház szolgái kertészek, kik fákat ültetnek, de nem azért, hogy maguk, hanem mások : szülők, társadalom, egyház, haza élvezzék azoknak gyümölcsét. Az a gyümölcs, mit azok a fák lelkész s tanító számára hoznak, sokszor fájdalmas a nemes szívnek: a hálátlanság gyümölcse. Az egyház szolgái világító mécsesek. Sorsuli gyakran az, mi a mécseké: mig világolnak, kevésre becsülik, kik a világosságot élvezik; mikor elalszanak, eltűnnek, akkor tudják meg, mit birtok, mit vesztettek? Óh mert
