Evangélikus Népiskola, 1898
1898 / 2. szám - Síri beszéd
45 nincs később érő gyümölcs, mint az ember. Az a jó mag, mit hü kezek sziveinkbe vetnek, akkor termi sokszor gyümölcsét, mikor már a sirja is ismeretlen annak, kinek a gyümölcsöket köszönhetik! Mig élnek mi a jutalom? Nem kívülük, hanem bennük van! . . . Mikor a hálátlanság viharai, sokszor felkorbácsolják éltük tengerén a hullámokat, a tenger mélyén fekvő drága gyöngyöt: a szivükbe zárt nyugodt öntudatot, melyet a kötelesség hü teljesítése terem, nem háborgathatja meg semmisem ! S ha meghalnak, mit hagynak övéiknek ? Sokszor csak a keser-édes vigasztalást: Szeretteim, ezentúl csak az Isten visel gondot rólatok! ... A családtagok a kenyérkereső családfővel elveszítenek sokszor mindent, mikor elbúcsúznak a hajléktól, melyhez édes, de még több fájó emlékek köthetnek, hol láthatták örömük kevés napjait, de hova sokszor visszavonulva, talán fájó keservvel, gondolhatták: mily idegen a világ, mily hálátlanok az emberek! . . . Pedig mennyit köszönhet a világ, mennyit köszönhet az emberiség azoknak, kik mint az elhunyt is, sokszor életük árán élesztik a lelki világosságot ! . , . Rövid siri beszédem szűk keretében, nem méltathatom mind- azt; méltatá úgy is szépen, találóan lelkésztársam Istennek házában. Nem is az a czélom, hanem nyitott sirodnál elbúcsúzni tőled az egyházmegyei tanító-egylet*), a te tanítótársaid, a te barátaid nevében drága halottunk! Midőn a közelmúltban egyleti gyűlésünkön együtt valánk, váljon hitted volna-e te s hitte volna-e közülünk bárki is, hogy reád nézve az volt utolsó összejövetelünk, sokakkal akkor volt az utolsó baráti kézszorítás ?! Mindnyájan a viszontlátás reményében tettük, óh de mást végzett Istenünk, mást határozott a halál, — azt, hogy : viszontlátás közted és mi közöttünk a síron innen többé már ne legyen! Ha majd összejövünk ismét, mikor már sírodon kizöldül a fü, kinyíl a virág, emlékezeted ott lesz velünk, fájó érzettel gondolunk rád; — de mert majd nekünk is ez lesz sorsunk, ilyen végzetünk, azt kívánjuk : nyugodjál békében itt a hideg földben; legyen édes a sírnak álma, ne zavarja azt semmi! Te igaz, hü, ritka tanító valál! Igazzá, hűvé, ritkává tett, hogy az iskolában úgy, mint körünkben, mindig az ideálért: az eszményért lelkesúlél, lelkesitél! Pedig ez ma, mikor a korszellem: a reál, a való szárnyát s'egi annyi nemes, annyi magasztos eszménynek, kétszeres érdem. Te fáradtál — a jutalom reménye nélkül. Nem azt nézted, nem azt kérdezted: lesz-e jutalom, lesz-e elismerés, hanem azt egyedül, mit parancsol neked tiszted? Te a jutalmat Istennél s önmagadban: a kötelesség hü teljesítéséből eredt nyugodt lelkiismeretben kereséd. Régibb társaidnak biztatóéi, az újabbaknak útmutatóéi szolgáltál, mint kell annyi küzdelem, annyi gond közepette is lelkesülni az eszményért ama pályán, melyen az öröm virágai ritkák, kevesek, — a hálátlanság tövisei sokak, gyakoriak ! Nem tartóztatlak tovább; el kell bocsátanunk, el kell válnunk!... Ez a sir mely most már bezárúl, határ lesz te közted, hü nőd, szeretett *) A zalai egyházm. tanító-egyesület! Szerk.
