Evangélikus Népiskola, 1893
1893 / 8-9. szám - Szíj Lajos: A minta-tanítók
217 A minta-tanítók. Midőn ezelőtt 14 évvel, 16 társammal, a soproni evang. tanítóképző-intézetet elhagytam, egyik szeretett tanárunk azt mondta: „Ne elégedjenek meg önök az eddig tanultakkal, hanem tanuljanak folyton tovább, mert csak úgy felelhetnek meg magasztos feladatuknak, ha önképzésükről el nem felejtkeznek.“ — „Látogassák meg még a vidékükön lévő iskolákat, mert a legrosszabb iskolában is tanulhatnak valamit, ha mást nem, azt, hogy mitől óvakodjanak.“ A sors egy kis községbe vetett. Nem minden aggodalom nélkül foglaltam el állásomat ; mert akkor mi nem hoztuk ám magunkkal a tananyagot s a tanmenetet, mert nekünk nem volt ám olyan gyakorló-iskolánk, mint a milyen most van, a tanító-képző mellett. Nekünk az életben kellett elsajátítani azon gyakorlati ügyességet, melyet most magával visz, a leendő tanító. Nekünk tehát jóval nagyobb szükségünk volt arra, hogy a fentebbi atyai tanácsokat azonnal kövessük, mint a mai fiatal kezdő tanítóknak. Tehát — ismerve még azon örök igazságot, hogy a tanító mindig többet tudjon, mint a mennyit tanítani akar — nem csupán az évi tananyag elsajátítására szorítkoztam, hanem az egyes tantárgyakat bővebb kiadás szerint is tanulmányoztam. Megkezdődött a tanév, s én küzdtem a kezdet nehézségeivel. Hogy megtanuljam, mitől óvakodjam munkám közben, elhatároztam, hogy meglátogatom a legrosszabb hirü iskolát vidékünkön. Egy szerdai délutánt szenteltem rá. Rövid egy órai gyalogolás után czélhoz értem. Vad lárma hangzott az iskolából, azt gondoltam nincs ott a tanító, benyitottam, látásomra csend lett, és az én mintám — mert még is ott volt — mint a vízbe esett, kapkodott maga körül, mert hát aludt előbb. Rögtön eszembe jutott ama molnár, a ki szintén azonnal felébredt, ha a malom nem zakatolt. Nem fogadott valami szívesen. Leültetett az asztalához, melyen a legnagyobb rendetlenségben hevertek a gyermekektől elszedett aprólékos tárgyak. Kérésemre az „Alkotmánytant“ vette elő. Elkezdette az első fiúval, a többiek, ha a hadarás megszűnt — segítettek hangosan. Ha valamelyik fiú a súgás daczára sem boldogult, volt akkor ne mulass! Visszaad- hatlan jelzőkkel illette szegény gyermekeket, miközben a kezében levő pálczával igyekezett a megrekedtet tovább segíteni. Éppen egy fiút dorgált kézzel foghatólag, a midőn minden előzetes jelzés nélkül berontott az iskolába egy helybeli atyafi, egyik kezével egy kétségbe esett ábrázátu fiút vonszolt, a másikkal pedig egy füzet félét rázoga- tott, és egyenesen a tanító elé állva, azt mondta : „Minek ád fel ennyit ennek a gyermeknek, hiszen felnőttnek is elég volna megtanulni; nem mert eljönni az iskolába, mert azt mondta, kitekeri a nyakát mest’ram, ha el nem tudja hiba nélkül mondani.“ Az atyafit talán az én ott létem tartotta vissza a keményebb ki- fakadástól, de a tanítón is erősen látszott a belső felindulás. Az atyafi
