Evangélikus Népiskola, 1892
1892 / 4. szám - Polgár József: Egyházi dallamaink általánosítása
103 tatni, és ha ez nem lehetséges, a fölös számnak ott figuráiul egyátalán szükségtelen. Ebből azon következtetést vonom le, bogy chorálkönyvünk a czélszerüség, az egyöntetűség szempontjából összevonandó mintegy 40 —60 melódiára; a variá- cziók abból kiküszöbölendők, sőt a hol ennek szükségessége előfordul az énekeskönyvek is a dallamok ezen maximumához alakítandók. Ezen dallamszám untig elég dolgot ad az elsajátíttatásra és elég változatosságot is nyújthat az énekben. Ezen meghatározott szám minden variáczió nélkül s csak leggyakoribb ugyanazon dallamu énekekeknél alkalmazható 2—3 parallel melódia mellett, tenné csak lehetővé a kellőkép megtisztúlt s kötelezővé vált melódiák rohamos elterjedését, általánosítását és egyöntetűségét. Melódiáink általánosításának nagy hátrányára van még a szokás hatalma is. Tudjuk, a mit a nép egyszer megszokott, legyen az jó vagy rossz, ahhoz görcsösen ragaszkodik, attól egy könnyen el nem áll, mondván : a mi apáinknak jó volt, azzal mi is megelégedhetünk. így van ez az egyházi melódiákkal is. A régiekhez való ragaszkodás e tekintetben oly erős, hogy ez már az iskolásgyermeken is észlelhető A gyermek az éneket az iskolában chorálkönyvünk szerint tanulja, minden ezikornya nélkül; a mellett többször is hallhatja tanítójától, hogy azon ének, a mit most tanult különféle hozzátoldásolckal idők folytán egészen ki lett fordítva eredeti valóságából, olyannyira, hogy ma már alig lehet ráismerni az eredetire, hogy a mit most tanult, ez a megtisztított, és körülbelül eredeti melódia stb. A tanító, hogy annál inkább meggyőzze tanítványát a czikornyázás fölöslegessége és helytelenségéről, a már betanult egyszerű chorál mellett elénekli mintakép ugyanazon melódiát, de a nép szokása szerint A gyermeknek rögtön szemébe tűnik a nagy különbség, szinte nevetségesnek találja az ilyen éneklési módot és ezentúl felteszi magában, ő sohasem fog igy énekelni. Pedig belsejében rejteget valamit. Mert mi történik? A mint kígyónt az iskolából, lopva lesi az alkalmat, hogy a szokásos éneket megtanulja s egy-két hallásra el is sajátítja. Néhány év múlva ugyanaz kinek az iskolában a czikornyás ének nevetségesnek tűnt fel, lehet, hogy a legjobb czikornyázók közé tartozik, mert hát a faluban ez a szokás. Az öregebbje pedig a „m a g y a r“ esetleg „német" melódiákról hallani sem akar, annál kevésbbé azokat megtanulni. A templomi ének ilyen helyeken azután gondolható, miként fog hangzani. Az orgona chorál szerint szól, az ének pedig kevés kivétellel ósdi módon, a mi bizony nem igen lehet épületes. A szokás ezen hatalma ellen küzdeni bizony nem könnyű dolog. De hát okkal-móddal, lassacskán ez is legyőzhető. Szerintem nem helyes dolog, ha egy gyülekezetbe teszem új kántor választatván, az egyszerre mint valami reformátor akar e tekintetben fellépni, a régi dallamokat rögtön és egyszerre a sutba dobja s helyettük a chorálszerintieket alkalmazza. Valamint a természetben, úgy itt is meg kell lenni az átmenetnek, ha ez nincs meg, a rázkódtatás irtózatos lesz. Ha a januári hidegre egyszerre minden átmenet nélkül kánikulai hőség köszöntene be, ez az emberiség legnagyobb részét elsöpörné a föld hátáról. Ha a megszokott régi melódiák helyett egyszerre az úgynevezett újakat akarnék minden átmenet nélkül behozni, ez mindkettőnek a halálát jelentené.
