Evangélikus Népiskola, 1892
1892 / 4. szám - Adorján Ferencz: Az iskolai mulasztások korlátozása körüli teendőink
109 De hát mi annak az oka, hogy iskoláink nem állanak ott, a hol azokat látni szeretnok ? Talán a sok tantárgygyal való túlterheltetés ? Bizonyára ez is akadályt képez a tanító útjában, de — a mint ezt számos példa tanúsítja — ez az akadály erős kitartás mellett elhárítható. Vagy talán a tanügy nincsen erős kezekre bízva ? E téren sincsen hiba, mert hiszen vannak jeles, képzett tanítóink, a kik legszebb feladatuknak ismerik egyházunknak a tanügy terén is elismerést szerezni. A panasz oka egyedül azon körülményben rejlik, hogy a tanköteles gyermekek nemcsak hogy későn jőnek fel az iskolába, a honnét kora tavaszszal már kimaradnak, hanem évközben is nagyon sokat mulasztanak, úgy hogy e miatt sem a tanító, sem pedig a tanuló nem képes a kívánatos módon előre haladni, mert a tanító vagy nem képes elvégezni az előirt tananyagot, vagy kénytelen azt a növendék kárára tenni. Az eredmény azonban mindkét esetben ki nem elégítő. A panasz általános, és sajnos, nem alaptalan. Mert egyes dicséretet érdemlő gyülekezetektől eltekintve, az iskolai év kezdete szeptember vagy október 1-je ugyan, de csak névleg, mert a tankötelesek közül csak néhányan jönnek fel mindjárt, a mint az iskola megnyílik, a többiek csak lassan verődnek össze, minden nap jön egy-két új diák, mig végre, úgy november vagy deczember hóban megtelik az iskola. Az iskolai év hivatalos vége viszont április vagy május hó utolsó hete, tényleg azonban jóval korábban beköszönt, mivel a tanulók márcziustól, a tavaszi munka megkezdésétől napról-napra kevesebben jőnek fel, úgy hogy mire a vizsga napja eljön, már alig van gyermek az iskolában s szerencse, ha a tanító ez ünnepélyes alkalomra össze tudja gyűjteni az iskolaköteles gyermekek háromnegyed- részét. Hogy azután ily körülmények közt minden tekintetben sikerültnek nevezhető vizsgázást nem várhatunk, azt úgy hiszem, mindenki természetesnek találja. Hát bizony ez nagy baj s lehetetlen, hogy minden egyházát és iskoláját szerető ember ne óhajtaná ennek orvoslását. De hogyan segíthetünk a bajon? Többször képezte már ez a kérdés a megbeszélés tárgyát e lapokban is. S mivel e kérdést oly fontosnak tartom, hogy ennek helyes és sikeres megoldásától várom iskoláink, tanügyünk felvirágzását, megkísérlem én is felelni e kérdésre. Elbizakodottság volna ugyan tőlem, azt remélni, hogy feleletem kifogástalan leend, lévén a tanügynek lelkes hive ugyan, de csak szerény tehetségű napszámosa mindazáltal kecsegtet a remény, hogy tanférflainknak egyben másban talán mégis segítségére lehetek a kérdés tisztázása körüli munkájukban. Az iskolai mulasztásokat nem tekinthetjük másnak, mint oktatásügyünk betegségének. S valamint a gyógykezelő orvosnak, ha a betegséget gyógyíthatnak ismerte fel, legelső kötelessége az, hogy azon okokat keresse, a melyek a bajt előidézték csakis így lévén az alaposan gyógyítható: épúgy az iskolai mulasztásokról szólva, legelőször is az iránt kell tisztába jönnünk, hogy vájjon megszüntethetek, vagy legalább korlátozhatók-e azok, s ha igen, úgy keresnünk kell azon okokat, a melyek azokat előidézték. Azon kérdésre nézve most már, hogy vájjon megszüntethetek jobban mondva korlátozhatók-e az iskolai mulasztások azt hiszem, senki sem oly pessimista, hogy arra nem-mel feleljen. Lássuk tehát a mulasztások okait; lássuk, hogy hol keressük ezeket? A tanítóban nem kereshetjük, mert hiszen ő az, a ki ama baj létezését legjobban fájlalja. De a növendékben sem kereshetjük, mert az még nem
