Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 10. szám - –f–e: A proletárizmus, mint a vallás-erkölcsi nevelés akadálya
272 Mások ismét a szedélgés napjait élik, s meghunyorodás és a lelki nyugalom felháborodása nélkül csalják a világot, mígnem ez velük szemben kiábrándul s őket kebeléből kitaszítja. Ott vannak továbbá a túlságos anyagiasság emberei, kik előtt nincs semmi szent, semmi tiszteletre méltó azon kivül, a mi nekik kézzel fogható s számokkal kifejezhető hasznot hoz. Végre jöhet egy irtózatos csalódás és a tönkre jutottak csüggedten, reménytelen össze vannak törve. S ha keressük a társadalom ezen — s még számtalan — elszomorító jelenségeinek okát, sajnos tapasztalatként meg fogjuk azt találni a vallás-erkölcsi nevelés elhanyagolásában. Kell-e bizonyítgatnom ezen állításom igazságát ? Azt hiszem, felesleges. Szabadjon inkább hivatkoznom e becses lap legutóbbi számaiban „A vallás és a modern társadalom“ ez. jeles czikk erre vonatkozó részeire. Méltán hangzik fel tehát korunkban e szózat: vallás-erkölcsi nevelést! S méltán indult meg a mozgalom úgy a hivatott körökben, mint a szak- és egyéb lapokban, a művelődési és emberbaráti egyesületekben stb. e nemes czél elérésére. A vallás-erkölcsi nevelésnek a gyenge gyermekkorban kell az alapját megvetni, hogy mélyen begyökerezzék az emberi kebelbe s a későbbi időben annak minden tettén nyilvánuljon a közjó és életnyugalom ezen fő feltétele. A gyermek legelső vallásoktatói kétségkívül a szülők. Ezek vannak hivatva közvetlen s legkorábban megindítani és fejleszteni abban a hitélet első csiráit. Mily jól esik hallani, midőn így szól az apa: „Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál édes gyermekem!“ De hol történik ez ? Oh, Istenem, mily kevés az olyan szülők száma, a kik tudnak is, akarnak is házukban ily mennyországot alkotni! Igen sok akadálya van ennek, de mindezek közt egy sötét képet látok magam előtt, megkísérlem bemutatását! A kép neve: proletárizmus, az anyagi és erkölcsi tönkrejutás. A proletárizmus társadalmi betegségeink szüleménye s vele lépten-nyomon találkozunk ma már nemcsak a fővárosok félreeső helyein, hanem a kisvárosok utczáin is, mert mind ijesztőbb mérvben terjed ezen nyomorékok száma. Kit az élet terhei leroskasztanak; kit a társadalom akár önhibája, akár a sors üldözése miatt kiűz kebeléből; kit a tisztességes munka utáni vágy már nem ösztönöz saját maga és hozzátartozóinak eltartására; kit a becsületes önérzet már nem hevít semmi szépre, jóra: azt befogadja a proletárizmus. Itt azután nincs többé mit szentnek tartani, nincs se isteni, se emberi. Tengetni időről-időre a megunt életet, ez az egyedüli czél, ha ugyan szabad így neveznünk. A társadalom előtte gyűlölt, tagjai iránt semmi nemes kötelességet többé nem ismer. S a családi élet? Oh, e magasztos szónak előtte nincs többé jelentősége! A feleség — veszekedő társ ; a gyermekek — utált nyűgök, kiket inkább tova rúgni, mint csak jó szóra is érdemeseknek tudna tartani. Elszorúl lelked, ha látod e nyomorult nemzedék lölnevelkedését! Ki gondolhatna arra p. o. hogy előttük az Isten neve, a káromláson kivül, egyébként is emlegettetik ? Ki gondolhatná továbbá azt, hogy a szeretet törvényének csak leg-
