Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 3. szám - Tárcza
84 Tytánok harczát felveszem érette, Bírásáért, hah, ontom véremet, S a melyik perezben Ő örökre veszve, Én átkozott s földönfutó legyek!“ . . . S szerették egymást, égő szerelemmel, A szívük, lelkűk egybe olvadott . . . Az ifjú harczolt hírrel, győzelemmel, S minden babért a hölgy elé rakott; Szívében kényes, büszke volt kincsére, S imádta őt csakúgy, mint Istenét, Almában, ébren ő, csak Ő kisérte, Föllelte benne üdvét, édenet . . . És hányszor omlott vére a csatába’, Mit érte vívott ég és föld ellen; A szent nevet kiirta zászlajára S élet-halálra állt a küzdelem . . . S bár jó- avagy balsorsa áldja, verje, Zúgjon fölötte vész és zivatar, Nagy esküjéhez hív marad örökre: Szabadságát nem adja a magyar! Vojtkó Pál. Yas-por. Hát miért ne lenne vas-por? Aranybányája nincs mindenkinek, aztán a vas hasznosabb is az aranynál, kivált a gyakorlati életben. Miért ne érne a pora is valamit? A kinek nem tetszik, dobja a szemétre. * Különös. Bizony különös, hogy eddig ilyen lapunk nem volt! hogy csak most indul meg, kisérletképen! Az egyház volt az iskolák édes anyja, nevelő dajkája. Az egyház tisztviselői a népnevelés napszámosai. Az egyház teremtette a tanító- egyesületeket, de nem volt közegük, a melynek segítségével egymással beszéljenek, egymást megértsék. A szegény anya nem bízott benne, hogy leányát a „modern igényeknek megfelelőleg“ nevelhesse; rá hagyta, midőn segítségül ajánlkoztak mások, a kik jobban „bírják“, meg jobban „értik“, már t. i. „az Ő maguk értelme szerint“. Állam néni, községi néni, társadalmi néni pártfogásukba is vették a szegény leányt. Fésülték, czibálták, puczolták, ránczigálták; német, franczia konyhán tartották; eszét, gyomorát összezavarták. Gyere haza édes leányom! éljünk a magunk kenyerén, legegészségesebb az; beszéljünk a magunk nyelvén, legjobban megértjük azon egymást! * Márczius 15. Mikor Németországba mentünk, tüzektol csillogott a jénai Saale partja, az egész város talpon volt. Kérdeztük: mi ez? „A lipcsei csata
