Evangélikus Naptár, 1996
A NAGY REFORMÁTOR UTOLSÓ ÉVEI - Csepregi Zoltán: „Hogy örömmel fekhessem koporsómba..."
„Hogy örömmel fekhessem koporsómba.. Kibékíti a haragosokat... Arról a feladatról, melynek terhét Luther Márton élete alkonyán vette vállára, mindent állíthatunk, csak azt nem, hogy testreszabott volt számára. Köztudott, mennyire idegen volt tőle a diplomácia, az óvatos taktikázás, a kompromisz- szumokat kereső érdekérvényesítés. Nem a közvetítői szerep vonozotta tehát, hogy belebonyolódjék egy elkeseredett civakodásba, hanem a szülőföldje iránt érzett felelősség. Az ügy főszereplője ugyanis Albrecht, mansfeldi gróf volt, s a helyszín Eisleben városa. Az évtizedes torzsalkodás hátterében gazdasági érdekellentétek húzódtak, ám idővel a közösségi életnek szinte minden területét érintette a feszültség. A viszály forrása Albrecht kapzsisága volt, ö ugyanis föl szerette volna emelni a rézbányászat és -kohászat után fizetendő bérleti díjakat és járulékokat, ami a polgárok heves ellenállásába ütközött. Luther fivére és sógora is a felháborodott bérlők közé tartozott. A tartománygróf erre az Újvárosba új telepeseket toborzott, s polgárjogot adományozott nekik, nem törődve az óvárosiak tiltakozásával. A lelké- szi állások betöltéséről sem tudtak a pártos felek megegyezni, ám ez az ellentét akkor éleződött ki különösen, mikor az egyik prédikátor a szószékről kezdte kritizálni a gróf pénzügyi intézkedéseit. Az amúgy is feszült lögkört családi viszály is terhelte. Albrecht fokozatosan kiforgatta vagyonából testvérét, aki nyakig ült az adósságokban. Luther először János Frigyes választófejedelem segítségét kérte, de minden közvetítő kísérlet kudarcot vallott. Ilyen előzmények után érkezett a reformátor 1545 októberében Eislebenbe, hogy békét teremtsen. Nem a bírói széket követelte magának, hanem a szószéket. Ha prédikációi nyomán nem is született megegyezés, az ellenfelek mégis hajlandónak mutatkoztak tárgyalni egymással. A tárgyalások végül csak 1546januárjában kezdődhettek meg. Luthert bokros teendői sem tarthatták vissza attól, hogy végig jelen legyen, annyira a szívén feküdt ez az ügy. „H ogy örömmel fekhessem koporsómba, látván az egységet tartomány uraim között ” — írta Albrechtnek. Hogy mi foglalkoztatta Luthert utolsó három hetében az eislebeni tárgyalások alatt, könnyen magunk elé képzelhetjük. Forrásként ránk maradtak feleségéhez intézett levelei, négy Eislebenben mondott prédikációja, s asztali beszélgetései, melyeket kísérője, Johannes Aurifaber jegyzett föl. Gondolatai középpontjában természetesen a széthúzás állt. A békéltetés igen lassan haladt előre. A jogászok szópárbaja közepette Luther úgy érezte magát, mint akit „kínpadra vontak”. Nem is így próbált meg eredményt elérni, hanem 34
