Evangélikus Naptár, 1996
SZÉPÍRÁSOK - Egy család regénye a huszadik századi Magyarországon
Legjobban az gondolkoztatott el ebben az idézetben, hogy esetleg élhet még a földön olyan öregasszony, aki nagyanyámnál is jobban imádkozik. Ezt nem tudtam elképzelni. E lmúlt néhány esztendő. Nagyanyám elköltözött a másik világba. Átimád- kozta magát a mennyországba. Aztán évtizedek múlva, egyszer találkoztam egy idős asszonnyal, aki imádkozásaival túlszárnyalta a nagymamát. Róza néninek hívták. Egy dunántúli kis faluban látta meg a napvilágot, éppen a századfordulón, 1900-ban. Nem volt szerb. De származására nézve magyar sem. Sokáé szülők gyermekeként élt hazánk déli határszélén. Ősei talán az oszmán-törökök elől menekültek Boszniából erre a vidékre, úgy a 16—17. század körül. Valamikor a múlt század folyamán — feltehetően házasságok révén — magyarosodon el a család, és római katolikus hitüket is hasonló okból cserélték fel, szokatlan módon az evangélikus vallásra. Anyanyelvűket azonban sokáig megőrizték, és Róza nénit, bár magyar iskolába járt, még horvát nyelven tanította meg az édesanyja a Miatyánkra. Felnőtt korában férjhez ment egy magyar parasztemberhez, akit Jánosnak hívtak. Amikor én megismertem őket, már Jani bácsinak szólították. Ő ifjú korában megjárta az első világháború poklait. Harcolt Doberdó szikláin és vérével kicsit megszínezte az Isonzo vizét is. Nem halt meg. Megúszta egy sebesüléssel a bal combján. A háború után hazajött ifjú feleségéhez, aki imáival mentette őt ki a harcok tüzéből. Ketten művelték néhány hold földjüket. Két fiúgyermekkel ajándékozta meg őket az Ég. Amikor az első fiú megszületett, Jani bácsi egy kicsiny diófát ültetett az udvar szélére, hogy együtt növekedjen az újszülöttel. Ez a fa ma is él. A két fiút keresztyén hitben és a magyar haza szeretetében nevelték fel. Mindkettő rendkívül okos volt, és tehetséges a zenében. Mindegyiket taníttatni kellett. A szülők, akik már az élet derekán jártak akkorra, még többet markolták a kapa nyelét, hogy pénzt szerezzenek a taníttatás nehéz költségeire. Róza néni egyetlen vágya az volt, hogy valamelyik gyermeke az ő kicsi falujának a kántortanítója legyen. Micsoda dicsőség lenne, ha a vasárnapi istentiszteleten az ő leszármazottai- nak egyike orgonálna és vezetné a híveket az éneklésben. Vágya azonban csak részben teljesült. A kisebbik fiú elvégezte ugyan a tanítóképzőt, de nem tért vissza a saját falujába. Északabbra, a Dunántúl felsőbb csücskébe vetette a sors. Egy kis településre, ahonnan tiszta időben látni lehetett a Bakony vonulatát. Ott tanította a nebulókat Petőfi és Arany nyelvére, és minden más tudományra, amit abban az időben tudni kellett. Három osztály járt a keze alá, egy olajszagú, egytantermes, fehérre meszelt kicsi iskolában. Ott nevelte a jövő nemzedéket, miközben szoros barátság szövődött közte és a falu felnőttjei között is. Vasárnaponként orgonáit a templomban, énekelt a hívekkel. Részt vett lakodalmakon és keresztelőkön, és a tisztelendő úr oldalán elkísérte az eltávozó- kat utolsó útjukra. 124
