Evangélikus Naptár, 1996

SZÉPÍRÁSOK - Egy család regénye a huszadik századi Magyarországon

Róza néniék időnként meglátogatták a fiúkat, ahogy az idejük és anyagi helyzetük megengedte. Nem gyakran, mivel az útiköltség drága volt. Helyük bőven akadt az iskolával egybeépült tanítói lakásban, ahol néhány napot szívesen el- töltöttek, ha már vállalkoztak egy ilyen fárasztó útra. Róza néni ilyenkor meghallgatta fia muzsikálását a neki idegennek tűnő falu idegennek ható templomában, de aztán hamarosan hozzászokott az új körülményekhez, megmagyarázva magának, hogy minden templom az Isten hajléka. A vasárnapi istentiszteletekről hazafelé menet, boldog elégedettséggel nyugtázta az utcán összegyűjtött hangos dicséreteket: „De szépen énekelt a tanító úr.”

Ezeket a látogatások erőt adtak a szülőknek életük további feladataihoz. Mert sokat kellett dolgozniuk, hiszen a nagyobbik fiú még tanult. Egyetemre járt. Szántottak és vetettek, arattak és begyűjtötték a termést. Kicsi szőlőjük pedig megtermelte a vasárnapi ebédekhez elengedhetetlen nedűt.

Az évek észrevétlenül szaladtak velük. Szállt felettük az idő, mint a rosta a szorgos parasztasszonyok kezében.

„Száll a rosta, repül a rosta,

Hiszen ez minden rosta sorsa,

Amíg valami ki nem oltja A két tenyér közt a delejt ”

Simon István

A delejt, amely az ő sorsukat repítő két tenyeret tartotta, hirtelen kioltotta a háború. Elérkezett az 1942-es esztendő. Szomorúvá vált a család élete. Ahogy egyre bonyolultabbá vált körülöttük a világ, ahogy kicsi országunk egyre mélyebben zuhant bele a háború torkába, úgy változott tragikussá az ő sorsuk is. Mint annyi sok falusi tanítót, a fiúkat is behívták katonának. Alig szilárdult meg a kölcsönös szeretet a falu népe és a „mester” között, el kellett hagynia magaválasztotta új otthonát. A rábízott kicsi emberkék könnyes szemmel búcsúztak tőle, az elárvult iskola megcsendesett udvarán. Aztán felszállt az egyik gazda lovaskocsijára, mely a távoli vasútállomásra szállította soha vissza nem térő utasát. Pedig már a szerelem bimbója is nyiladozott a fiatalember és egy falubeli lány között. Róza néni legnagyobb örömére.

A Második Magyar Hadsereg sokezer katonájával együtt rótta a harcokban feldúlt, végeláthatatlan utakat a nagy orosz rónaságban. Felégett falvak között, véráztatta mezőkön vívták értelmetlen, kényszerű harcukat a megsemmisítésnek kitett, fiatal fiúk. Főleg parasztok gyermekei és a vidéki értelmiség, azok között is a falusi tanítók.

A fiú, akit a tudás kincsének átadására rendelt a sors, halált osztogató fegyverek között, lövészárkok piszkában írta a tábori lapokat szüleinek. Róza néni imádságai, ha egyáltalán még fokozni lehetett erejüket, egyre hevesebben ostromolták az Eget a kisebbik fiúért. A gyengébbért, akit — fiatalabb lévén a másiknál — kicsit mindig látványosabb módon dédelgetett.

125