Evangélikus Naptár, 1993

ÉVFORDULÓK,EMLÉKEZÉSEK - ELBESZÉLÉSEK

mint maga. Én inkább lelkipásztornak való vagyok, mert szeretek imádkozni. — Azzal köszönt illendően az öreg Dávid bácsi, és otthagyta az intézőt. Na lássa-e Károly bátyám, mondtam neki, ha ennyire kitűnő ember a maguk papja, ne kínálja nekünk, hanem tartsák meg maguknak. Mi meg majd csak találunk magunknak való papot, ha nem is lesz olyan jeles ember, mint a maguké.

— Meg nézze, tisztelendő úr — folytatta Kántor István —, úgy van ezzel az ember, mint amikor a vásárban valami állatot kell venni. Amelyiket a gazdája igen kínálja, meg agyondicséri, az nagyon eladó. Arról mindjárt tudom, hogy valami hibája van. Vagy nem akar húzni — ha ló —, vagy a tehén nem adja le a tejet, vagy nem eszik rendesen, ha hízónak való. Egyszóval van neki valami nyavalyája. Amelyik állatot nagyon kínálják, azt sohase veszem meg. Volt nekem egy nagyon faktúrás lovam. Szemre olyan szép volt, hogy meg lehetett csodálni. De húzni nem akart a gyehenna állat! A kocsi előtt olyan szépen megállt, mint a szobor, de nem indított. Megpróbáltam én azzal mindent, de nem mentem vele semmire se, ha egyszer megcsökönyösö- dött. Sok fortélyát kitanultam neki, de amikor rájött, hogy becsapja az ember, csak megvetette a lábát, aztán ha rávágtam az ostorral, rúgott, mint a megveszekedett, még a kisafát is összetörte. Nagyon meguntam ezt a lovat, igen szerettem volna eladni. Egyszer aztán elmentem vele a vásárra. Gondoltam, majd csak akad valami messziről jött idegen, akinek megtetszik, aztán megveszi. Megálltam vele az eladó lovaknál. Rábíztam a gyerekre, én meg elmentem malacokat nézni. Onnan lestem, hogy akad-e nézője az én paripámnak. Járkáltam erre-arra. Elkezdtem alkudni malacokra. Elmentem a tehenekhöz, ott is kérdezősködtem, melyiknek mi az ára. Egyszóval mindenütt voltam, csak éppen a lovam közelében nem. Csak úgy félszemmel figyeltem oda, hogy ha mégis valaki nagyon nézegetné, hát odamehessek. Amint ólálkodom, egyszer csak látom ám, hogy igen kerülgeti egy ember az én lovamat. Erre odamentem, mintha azt nézném meg, hogy van-e valami takarmány a ló előtt. Amint igazítom a szénát, rá se nézek az emberre, minthae észre se vettem volna őket. Mert hogy ketten voltak a lónézők: egy papforma meg vele egy magamfajta, akit segítségül hívott a lóvásárláshoz. Igaza is volt, mert több szem többet lát. Azzal az a magamfajta illető megszólít.

— Hát maga meg hol jár? Régóta magát keressük.

— Aztán minek? — kérdeztem csak ilyen kurtán.

— Hát a lovat nézzük.

— Nézhetik azt nélkülem is - mondom neki.

— Mi az, talán nem eladó? — kérdezi az illető.

— Hát ha jó vevő akad rá, eladom, mert nálam olyan páratlan, aztán nem nagyon szükséges a többiek mellett.

— Na, szóval eladó vagy se? Mert úgy beszélünk akkor.

— Nekem nem sietős, mert kedvelem ezt az állatot. - Na hát aztán szóbul szó lett annyira, hogy meg is vették a lovat. Amint a passzust rendbe tettük, zsebembe a ló árával csak igyekeztem ki a vásárból, még az áldomás se kellett, hanem csak gyerünk haza minél előbb. A vásár után jó ideig nem akadt dolgom a városban, meg ha akadt is valami, inkább az asszonyt küldtem be. Hanem aztán egyszer csak mégis magamnak kellett bemenni. Látom ám, hogy jön velem szembe az az ember, aki segített a papnak megvenni a lovamat. Sehogyan se akartam, hogy megismerjen, hát elkezdtem sántítani a jobb lábomra, a bal pofámat meg felfújtam, mintha dagadt volna, aztán csak úgy bandzsítottam feléje. Hiába volt minden, megismert az atyafi. Utánam sietett, pedig elég szaporán sántikáltam, mégis utolért. Hiába forgattam el a fejemet, egyszer csak elém került. Azt mondja nekem: —

108