Evangélikus Naptár, 1993
ÉVFORDULÓK,EMLÉKEZÉSEK - ELBESZÉLÉSEK
Hallja-e sógor! Nem ismerjük mi egymást? Nem magától vettem itt a vásárban azt a szép világos pej lovat?- Tülem, jó ember, nem, mert én magának soha se adtam el még egy szamarat se.- Hát hiszen nem is magamnak vettük azt a lovat, hanem a plébánosunknak. — Ezután már nem volt mit tagadni, mert a passzusba írva van, hogy tőlem vette a pap a lovat.- Ja? — csodálkoztam - Hát annak adtam el. Talán valami baj van vele?- Hagyja el! — legyintett. — Nem akar az húzni!- Nem-e? — még nagyobbat csodálkoztam. - Énnálam majd összetörte a kocsit, olyan mehetnékje volt. - Persze azt nem mondtam neki, hogy csak akkor, ha a forró héjas krumplit a farka alá tartottam.- Tudja, az úgy volt — meséli az én emberem —, hogy amikor hazamentünk, ráfogtuk a plébános úr hintájára, azt különben láthatta már, olyan kis homokfutó, de nem akart az húzni a világért sem.- No jó - kaptam a szón - , hát hiszen nem volt az soha olyan finom kis kocsiba fogva. Biztosan hátranézett, aztán attól félt, hogy összetöri, ha elindul vele ahogyan szokott.- Hagyja el - felelt bosszúsan az atyafi —, befogtuk azt ganéskocsiba is, de azt se mozdította meg. Legalább azt árulja el, mi fortélya van annak a lónak, ha már egyszer minden kikötés nélkül megvettük magától.- Hááát! - mondom neki —, nézze, én evangélikus ember vagyok, a lovat meg zsidótól vettem, amíg az én vallásom szertartását ki nem tanulta, nem mentem vele semmire. Hát most megint vallást változtatott, meg éppen paphoz is került, amíg a maguk vallása szertartását ki nem tanulja, maguk se tudnak vele semmire se menni.- Erre csak legyintett az illető, aztán csak azt mondta:- Na, bolond kend is, de még inkább mi! — Láttam, hogy igen elszomorodott. Megszántam, aztán elárultam neki a forró krumpli szertartását. Meg is köszönte szépen ezt is, de még inkább azt, hogy megtanítottam, hogyan kell a lovat eladni. Amint paroláztunk - mert békességben váltunk el -, még annyit mondtam neki, hogy mielőtt a krumplit a farka alá teszik, valaki már a kocsin üljön, aztán fogja ám betyárosan a gyöplüt, mert még a kapufélfát is kiviszi, úgy nekiiramodik.- Na látja-e tisztelendő úr, az alsófalusiaknak is ezt kellene kitanulni, hogy miként tudjanak túladni a papjukon. Nézze, magát nem ajánlotta nekünk senki. Maga csak idejött kisegíteni bennünket, amikor pap nélkül maradtunk. Közbe megismertük, aztán láttuk, hogy jó lesz nekünk.- No-no! - jegyezte meg Makk tisztelendő úr. — Nem tudom, nem járnak-e velem úgy, mint az a plébános a maga lovával? Hátha majd csak később tűnik ki, hogy én nem akarok húzni. István bácsi erre úgy összeráncolta a homlokát, mint a harmonikát. Szelíden a fiatal lelkészre nézett, csendesen azt mondta:- Lakva ismerjük meg egymást, az biztos. Hát ha rossz lesz, magával vert meg bennünket a jó Isten, ha meg jó, magával áldott meg. Adja Isten, hogy áldása legyen. — Azzal kezet nyújtott, és köszönt. - Istennek ajánlom, tisztelendő úr. Azon fölül köszönöm a beszélgetést. A szék alól elővette ázott kalapját. Kikövetkezett az irodából. Mátis István 109
