Evangélikus Naptár, 1992

ÉVFORDULÓK, EMLÉKEZÉSEK - VERSEK, ELBESZELESEK

az útjelző tábla s nem sokkal később megálltunk egy erdővel borított emelkedő domboldal szélén.- Jöjj egy kicsit utánam - szól a barátom, kilépve az autóból. Széles lépésekkel taposott utat, térdig merülve a hóban, az erdő mélye felé.

Nagyokat emelve lábamat, lépkedtem utána a csizmájával mélyesztett apró hóku- takba. Galléromat felhajtottam, kucsmámat mélyen behúztam. Hunyorgó szemem alig állta a süvítő szélben millió tűként szúró hókristályokat.

Huszonöt-harminc lépés után megállt. Fordulnia kényelmetlen lett volna. Két lába cövekként mélyedt a hóba. Csak úgy a válla fölött félig visszafordult, s csendesen megkérdezte:- Mit hallasz?

Kérdése értelmének mélyét fürkésztem, s fülem-lelkem nagy figyelésbe kezdett.

Zúgott az erdő. Szélparipák száguldottak végig, tarolva a nyögő erdőt. Egyre élesebben tombolt a hóvihar. A lábunk vágta hókutakat már betemette, mint minden életet, mely a hó alatt sejlett. Nyögve kiáltoztak a fenyőóriások, a fejedelmi honkák. Süvítő hangorkán dörögte túl jajszavukat. Teljes regisztálással orgonáit az erdő, s ha csöndesült a vihar, hirtelen megállt a szél, úgy öntött el a csend, mint amikor lázban égő arccal hideg szélben állunk s a szél hirtelen múltával elönti arcunkat a forróság. Muzsikált ez a csend halk melódiákat s ha új lökésekkel indult a szél, a honkák csúcsai fent jajogva csapódtak egymásnak.

— Mit kell hallanom — nézek a barátom hátratekintő arcába, mire ő meszólal:

— Nézd, ott lakik Sibelius! - mutat az erdőmélyén meghúzódó házra, s ebben a pillanatban a honkák recsegése, a szél kegyetlen zúgása s el-elcsituló süvítése a Finlandia fenséges dallamát muzsikálta a számomra. Szinte magam előtt láttam a szikár alakot, amint tar koponyájával a faburkolatú falnak támaszkodik, s szívében dallamok fogannak.

146