Evangélikus Naptár, 1983

Elbeszélések, versek

Sághy Jenő írása

Non moriar, séd vivam

Pater Dávid karórájára nézett és felpattant.- Három óra. Kezdődik az istentisztelet. Mennünk kell.

íróasztaláról sebtében felmarkolt néhány feketetáblás könyvet és hosszú, fekete reverendájában kisuhogott a szerzetesi„cellából”. Én meg utána.

Elbeszélgettük az időt, pedig úgy éreztük, éppen csak hogy elkezdtük mondanivalóval csordultig telt szívünk egymás felé való kiárasztását. Nem csoda. Nehéz időkben szövődött több évtizedes barátság fűz össze bennünket és rég nem láttuk egymást.

Dávid atya, mint vendéget, engem tuszkolna előre, ám én tüstént visszahárítom őreá az előljárás tisztességét. Nem pusztán udvariasságból. Hiába tudom, hogy a bazilikába megyünk istentiszteletre, lépten-nyomon utat tévesztenék a hatalmas kolostorépület labirintusában. Dávid vezetésével viszont gyorsan haladunk célunk felé. Nekem nem kell mást tennem, mint loholnom az előttem suhogó reverenda után - folyosókon, csarnokokon végig, vagy keresztezve azokat, lépcsőkön le, lépcsőkön fel, aztán megint le, megint fel, keresztül átjárókon, ismeretlen rendeltetésű termeken... Végül olyan helyiségbe jutunk, amit sekrestyének vélek, mert amint belépünk, egy fiatal szerzetes gyakorlott mozdulattal veti a kezében már készen tartott hófehér karinget Dávid atya fekete reverendájára. - Ez igen! - gondolom magamban elismerőleg a villámgyors ,,beöltözés’’ láttán.

Jobbra nézek, lefelé. A templompadokban megpillantom a ,,gyülekezetei”: egyházmegyénk lelkészeit, hozzátartozóit, akik a délelőtt folyamán Pannonhalmára érkeztek látogatóba. Más kirándulók is ülnek ott, férfiak, nők. Nyilván római katolikusok.

Lefelé lépdelek és beülök egyik padba. Papírlap van mindenki előtt. A mellettem ülő papné is odatol egyet. A papírlapon evangélikus éne kés könyvünk két énekének sokszorosított szövege. Megzendül az orgona. Már az első akkordok után érezzük, hogy avatott művész keze szólaltatja valahol fölöttünk a hangszerek királynőjét. Szárnyaló kíséretével énekelni kezdünk.- Mind jó, amit Isten tészen ...

Odahaza, dolgozószobám falán festetten fakereszt alatt függ Lühnsdorf Károly jól ismert rézkarcának reprodukciója. A képen D. Martinus Luther látható és a 118. zsoltár 17. verse olvasható, latinul.- Non moriar, séd vivam et narrabo opera Domini.

Márton doktor régesrégen sírba szállt. Másfél évtizede - a reformáció 450 éves jubileumának évében - harminc magyar lelkésztestvéremmel együtt én is láthattam sírját a wittenbergi vártemplomban. Láthattam az oltártér előtt, Melanchton pihenőhelyének szomszédságában a kőből faragott sírt, rajta a feliratos bronz fedőlapot... És mégis, igaz a reá vonatkoztatott zsoltárige: Nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Úr tetteit! - Zeng a lutheránus korái - énekeskönyvünk 376. éneke - az ősi bencés kolos143