Evangélikus Naptár, 1968

Koren Emil: Marinka, a szamár, meg én

lenséget. Marinka egyszer egyensúlyozva lépett az egyik sínre, én a másikra. Felém nyújtotta kezét, támaszt keresve. Épp hogy elérték egymást ujjaink. Forróság futott át rajtam. Az akkumulátor érezheti ezt, amikor rákapcsolják a töltő áramot. Aztán előttem lépegetett a sín melletti ösvényen ...

Sötét volt, mire a városba értünk. Nyolc óra elmúlt. Tilalmi idő nekünk. Bujkáltunk hát mellékutcákon, míg hazaértünk. Szokott természetes kedvességgel köszönte meg a kíséretet, de nem tudom, mit mondott, mert én nagyon magabiztos gavallér akarjam lenni s a kezétcsókolommal majdnem hasra estem.

Hát így volt. De várj, még nincs vége!

Aznap már nem volt vonatom haza. Az éjszakát a váróteremben töltöttem. Reggelre éhes voltam, törődött, s a leckét nem tanultam meg. Mátéval anyám küldött bőven enni, azt befaltam, de mi lesz a leckével? Míg ettem, a nagy szalvéta adott ötletet, amibe anyám az ennivalót csomagolta.

összehajtottam háromszögű kendővé s felkötöttem a jobb karomat. így vonultam az iskolába.

Amikor első órára belépett a természetrajz tanára, rögtön megakadt a szeme rajtam.

— Mi van veled, Feri?

— Tanár úr kérem, otthon ledobott a szamár s kimarjult a csuklóm. Nagyon fájt egész este, meg most is. Nem tudtam készülni.

— Szamár vagy fiam te is. Akkor sem készültél, amikor a szamárról tanultunk, különben tudtad volna, hogy megbízhatatlan állat. Máskor jobban vigyázz. Ülj le.

Ezt megúsztam. Tízpercben hívatott az osztályfőnök.

— Mi van, Feri? Hallom, megrepített a csacsi.

— Tanár úr kérem, amikor tegnap hazaértem, mondta édesanyám, hogy menjek ki répáért a földre, s amikor felültem a szamárra, ledobott. Olyan rosszul estem, hogy a jobb csuklóm meghúzódott. Nem is tudom, nem tört-e el, mert nagyon fáj. Egész éjjel borogattam. Délután majd elmegyek az orvoshoz.

Délben már az igazgatóhelyettes hívatott.

— Na, te lovas vitéz, mi történt veled?

— Igazgatóhelyettes úr kérem, tegnap ahogy hazaértem, mondta édesanyám, hogy menjek ki répáért. Átdobtam a zsákot a szamár hátán s gondoltam, én is felülök rá, minek gyalogoljak. Hát nem ledobott az a rusnya! Ráestem a csuklómra. Még jó, hogy el nem törött. Bár biztosan megrepedt a csont, mert nagyon fáj.

— No, csak eredj vele orvoshoz, az ilyennel nem jó tréfálni.

A szorongásom elmúlt. Éreztem, hogy divatba jöttem s biztos úton voltam a megdicsőülés, vagy legalábbis a hősiesség felé.

Hazamenet azonban a vonaton messze elkerültem a kupét, ahol Marinka utazott. Máté hallgatott. Otthon le a kendőt, de másnap újra fel kellett kötnöm, mert egy enyhe rándulás sem gyógyulhat meg egy nap alatt, nemhogy egy ilyen törésgyanús eset.

Harmadnap az igazgató hívatott. Egy háborús sebesült nem menetelhet büszkébben a kitüntetés átvételére, mint én a párnázott ajtók -felé.

ősz hajú, komoly, magabiztos ember volt az igazgató. Felállt, amikor beléptem. Barátságosan fejemre tette a kezét, a szemembe nézett, úgy kérdezte:

— No, édes fiam, hát mi is történt veled?

130