Evangélikus Naptár, 1968
Halász Béla: MEGJÖTT A JÓSKA!
hogy megjön egyszer. Hiába mondják, hogy rég elpusztult, hiába jönnek állítólagos szemtanúk, akik látták, amikor sebesülten összeesett a csatatéren, az én szívem mégis azt mondja: ÉL! ÉL! ÉL! Néztem a lány kipirult arcát, lelkének megnyilatkozó szép hitét és tudtam, hogy hiába való lenne minden további rábeszélés. — Megértem, Ágnes és becsülöm hűségét és kitartását, kívánom, hogy Isten áldja meg ezekért. Bognár Áront azonban nem lehetett ilyen könnyen meggyőzni. Tisztára bolondnak tartotta a lányát, aki inkább súrol, mos, főz és takarít reggeltől napestig egy szegény legény kedvéért, ahelyett, hogy irigyelt és elkényeztetett asszonya lenne egy gazdag háznak. Tovább már meg sem kísérelte más belátásra téríteni a lányát, csak lelke mélyén élt a reménység: ha majd múlnak az évek és Tóth Jóska nem jön meg, megváltozik Ágnes véleménye is. Tóth Jóska pedig valóban nem jött... A faluba már mind hazaszállingóztak, akik háborúban és hadifogságban voltak, de Tóth Jóska csak nem jött. Rézi néni ha találkozott a faluban, vagy a tollfosztásban Ágnessel, gúnyosan végigmérte, mintha csak ezt mondta volna: — Óh, te bolond! Te még mindig a Jóskát várod!... Hanem aztán egy vasárnapon, amikor Rézi néni a kártyával éppen azt rakta ki, mikor lesz Bognár Ágnes a Varga Ábris fiának a felesége, lélekszakadva berhan hozzá a kis keresztfia, a Szabó Laci és torka szakadtából kiáltja: — Keresztanyám! Keresztanyám! Gyűjjék ki gyorsan! MEGJÖTT A TÓTH JÓSKA! Kapja ám gyorsan a kendőjét Rézi néni és szalad, ahogy öreg lábai engedik, a Bognárék háza felé... És uram fia, mit lát?! Tóth Jóska áll a kisajtóban és gyengéden átöleli Ágneskét, akinek földöntúli boldogság ragyog az arcán. Bognár Áron pedig ott áll mellettük és mialatt szemeit törölgeti zsebkendőjével, büszkén kiáltja feléje: — Látod, Rézi! Ugye mindig mondtam, hogy MEGJÖN A TÓTH JÓSKA!... Halász Béla 119
