Evangélikus Naptár, 1967

Koren Emil: Gyóni Géza

kezményeképp. Szónoki készsége, szép termete és gordonkabugasu hangja szép jövőt igerö reménységét jelentett. Tarsolyaoan már verseli voltak — Keviczky es Vajda János hálásával — s irodalmi ambíciója Pozsonyban eleve irodalmi körökbe vitte.

A szép lendületben egy pisztoly- dörrenes vegzetes törést okozott. Egy amerikai parbaj fatális kényszerével öngyilkosságot kísérelt meg. Azon a napon hagyta el a sajtót első verseskötete. Mintha a maga sorsát profétálná benne két sor: „nem boldog révbeérők útja az én utam”.

A teológiát el kellett hagynia s ettől kezdve a przemysli koruizárt- ságig, anonnan viiagitó toronnyá nőtt, csupa nányódás az élete jegyzői iroaaK tintáskönyökű világa és szerkesztőségi szobák kilincselő hajszás lüktetése között. Ebben a hányódó áradatban békés sziget alig. Csupán a szülői ház, ahová vissza-visszatér, egy-egy barát, női ideálok, egy asszony s rövid szabadkai örömteli idő.

A századelő éveinek „békés aranykorában”, a fülledt levegőjűben anyagi, existenciális gondjai voltak s mérhetetlen szellemi ugart látott. „Csak egy inci-finci díjnokságot, óh nagytekintetű és méltóságos életbérió urak, ahol élni és sírni lehessen” — jaj dúl fel egy levelében s „Aratás nélkül” című versében így ír:

Fehér galambom ... az se marad ... Fényes puha tolla messze ragyog.

S csak nézek utána. Lábam alatt vetetlen, meddő, koldus ugarok.

Ebben a fülledt levegőben kibontakozni sem tudott. Maradt szóbő, retorikus. „Ernyedt, céltalan, sehova igyekvő lélek ez” — írta róla Sza- latnay Rezső.

Akkor hördült fel igazán, amikor Bosznia annexiója bekövetkezett s a „békés aranykor” után háborúra

lelkesített minden elérhető szócső. Eükor állt fel a soproni FranKen- burgi-Kör irodalmi estjén s szavalta el iszonyú tiltakozását a háború ellen, amelyDen nem láoa, nem is lamaLa sem a milliók érdeket, sem a íerencjozsefi biztatások realitását. „Nekem nem házam a te házad, — Nekem nem fáj a bánatod’ —■ tagolta el magát a nagy biztatásoktól s kiáltó szó volt a nagy tagauás: „Cézár, én nem megyeK”. Oly döbbenetesen világos volt a szó, hogy a „Eopron” című lap ezzel az alcímmel közölte: „egy római katona hagyatékából”. Hiába tompították, a strófák úszni kezdtek a magyar levegoDen, vitte a szel, s a húszas évek elején, amikor kicsi nebulóként nyílni láttam magam körül a világot, tanítónk a nemrég lezajlott háború történetét így kezdte mesélni: „vérben úszik vad hegyek orma ...” Előbb izgató szónak látták, ügyészi kihallgatás is volt a vers miatt. A Kúráig ment a per s felmentették a verset, mert „vérbeli katonaköltő” írta. Magyarázkodva mentették ezt az ijedt és robusztus lármafát, hiszen akkor már olyanokra is rámutathattak, mint a „Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén” — s nem tudták, hogy Gyóni mennyire resteilte ezt a versét. A „bitangul s mészárszékre Cézár én nem megyek” azonban szállt, mint a viharmadár s a háború után már látták, mennyire tiszta prófécia volt.

A háború alatt „vérbeli katonaköltővé” kiáltották. Aki több mint 300 versét elolvassa, csodálkozva kérdi, miért tették azzá. De világossá lesz, mihelyt megfigyeljük, hogy a „Csak egy éjszakára küldjétek el őket” egyértelmű, dacos, keserű zúgását is bizonyos körök képesek voltak arra magyarázni, hogy a háborúellenes írók ellen szól. Katonaköltő volt-e? Maga adta meg a választ nem egészen egy évvel halála előtt írott sírversében. Aligha lehet tömörebb, perdöntőbb életvallomást írni: „véres

116