Evangélikus Naptár, 1967

Koren Emil: Gyóni Géza

harcok verték fel a hírét, de csak a béke katonája volt”.

Prsemysl körülzártságában halálos betegséget kapott és emberré érett. Megindult a lengyel mezőkön a százezres hosszú, szomorú menetben Krasznojarszk felé s a retorikus, szóbő „senki küldötte” igaz költővé lett. Ahogvan szűkült az útja, úgy tágult költői világa „Puskin nagy lelke. Tolsztoj, Turge- nyev” földjén. De a világa ott is a hazai föld volt, s ígérgette utolsó napiam is, hogy „Mihályt hazaviszem”.

Pedig akkor már túl volt élete egyik legnagyobb, keserű csalódásán. Amint jöttek haza a versek, az egvre tisztábbak, őszintébbek és prófétaibbak, úgy némultak el itthon egvkori „barátai”, akik „vérbeli katonaköltővé” tették. A magyar lapokból kikoptak a Gyóni-versek,

1— pedig akkor ömlöttek csak igazi vallomásként a sorok. Egy nyolc évvel ezelőtt íródott cikkben megdöbbenve olvasom: „Az alig egy éve egekig magasztalt, súlvos beteg, roncsolt idegzetű költőt a krasznojarszki fogolytábor orosz orvosai, mint harckén télén t, csere- fogolv-iegvzékbe vették, de a hálás urak Pesten törölték a kicserélendők listájából.”

így nem került haza Gyóni Géza.

Nem volt sok akkor már hátra. Hazája, „úri barátai” lemondtak róla. S ő: „távoli bús nép keserű fia”, egyre tisztábban látott. Költészete egyre mélyült. Szinte az utolsó fényeset lobbanó láng erejével írta meg három hónappal halála előtt forradalmi nagy versét, az „Utolsó tánc”-ot. Nem vérrel, csak elszántsággal keveredett benne az eszme zsoltáros erejű tisztasága:

Papok, poéták föl az oltárokra!

Zengjen a völgy és minden bús [halom:

Forradalom.

Téged szomjaztunk elejétől fogva.

A teológia emléke sohsem veszett ki szívéből. Isten igaz ismeretének benső keresése benne zsongott. Küszködő, véres, megalázott, hajszolt, áthangzó, lázadó és pa- tetikus csatákat vívott magában. Jajgató sóhajokkal kereste a békesség Istenét. Méltó volna a vallásos, bibliai képek, imádságos és zsoltáros formák mögött bő eszmélke- déssel és elemzéssel keresni a lelket. Gyóni Géza hitét. De az utolsó szó jogán elmondott sóhajokkal nem lehet vitázni. A testamentom, hagyaték, amibe pörös szívvel belenyúlni bűn. Haldokló szerettünk utolsó szavait kegyelettel őrizzük. Az övét is. Halála előtt tíz nappal írta a falra, s ezek voltak utolsó rigmusai:

Térjetek meg és szeressetek.

Elnyel mindeneket a hőség És csak Istené a dicsőség.

Aztán elnyelt mindeneket a hőség. Harminchárom éves születésnapján halt meg, 1917. június 25-én. Csontjai ma is bronzabronccsal övezetien pihennek a krasznojarszki temetőben. Hogy fel lehessen ismerni, ha hamvait haza akarnák hozni...

Néhány éve Távol-Keletre utazó egyházi delegációnk leszállt a krasznojarszki repülőtéren. A várakozásban egyikük feljegyezte: Sohse voltam és sohse leszek ilyen közel hozzá. Gondolatban letérdelek porai fölé s elsuttogom: szíveszakadt poéta, hazavárunk ... Fakuló sírversedet csak azért betűzheti fátyolos szemem, mert kívülről is tudom: — hazai domb lesz, vagy idegen árok...”

Idegen árok lett. A „tépett, fáradt. riadt hattyú” megpihent — és szállani kezdett. Itthon sokáig a halálhírét sem merték közölni. Hazaszivárgó hadifoglyok emlékei közül hullottak ki szívből és tarisznyából a versei. Aztán mint a háború bűn117