Evangélikus Naptár, 1967

Szalatnai Rezső: Petőfi

fordulnia. De aki az emberségtől kíván menekülni, meneküljön előbb Petőfitől. Mert nemzeti és emberi érzés Petőfinél elválaszthatatlanul egy érzés, s egy gondolat. Sok minden múlott el ötnegyed század óta, a Petőfi-versek múlhatatlanok. Élő, mély, megrázó költészet ez. Nem lehet megúnni, nem lehet semm divatossal felcserélni. Igazmondó költő, s mindenki számára érthető. De elragadó és izgató költő egyúttal, verssorai végigfutnak idegeinken, léleklátása megejtő, emberismerete hibátlan, életérzékelése nagyszerű. Kosztolányi Dezső, a nagy költő és író, a modern ember egyik legjobb ismerője, egyik írásában egyetlen Petőfi-versről ír, a Szeptember végén címűről, melyet mindenki ismer még az iskolából. Pontosan és találóan szedi szét a verset Kosztolányi, s a végén újra összerakja, hogy összegezésként kimondhassa: csodálatos! Valóban az. Ilyen csodálatosnak szeretnénk őt átadni utódainknak; lüktető vérként, élő és ható valóságként.

1842-ben jelent meg első verse, a Borozó. Mindössze hét éve volt még hátra, hogy kifejezhesse magát, s olyan korban, amikor mások indulnak az élet felé. már be is fejezte a magáét. Hét év. De ha első könyvét vesszük induló állomásnak, ahogy az irodalomtörténetben szokás, akkor a hét év ötre zsugorodik. (A Helység kalapácsa 1844-ben jelent meg.) öt esztendő, milyen potom idő. Ennyi idő alatt végzik el ma a fiatalok egyetemi tanulmányaikat. Még nem tudnak gyógyítani, még nem tudnak tanítani, még nem tudnak vezetni, még mindennek a kezdetén vannak, ö már ezalatt elmondta minden gondolatát és érzelmét, befejezte életét és költészetét. Csodálatos élet, mert befejezettnek hat, csodálatos költészet, mert nem torzó, kész, teljes életmű. Egy huszonhatéves ifjúé!

Érezte-e, hogy sietnie kell; Aligha.

Eltűnődhetünk életén és költészet tén, a dátumok és adatok között. Mekkora erők hullámzottak benne, micsoda akarat és fegyelem, hogy a hétköznapok szürkén s egykedvűen illanó jelenségei közt, a kortársak nem egyszer kicsinyes és irigy mozdulatával és szavaival kísérve, a gyanú és a rágalom sziszegő kígyónyelvei közt haladva, kifejezhette egy gazdag látás, egy rendkívüli finomságokat és szépségeket érzékelő lélek, s egy hősi és tiszta magatartás minden rezzenetét. Lángész volt, s művelt, tájékozott alkotó. Rögtönzései és vázlatai is kerek, egész kompozíciók, összes költeményei első kiadása elé írt egy előszót, melyet utóbb azonban mégsem jelentetett meg. Meggondolta. Pedig nagyon érdekes e Petőfi-írásmű minden sora. Utolsó bekezdésében Petőfi azokhoz szól, akik líráját szaggatottsággal vádolták, meg: „Hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való; de nem csoda. Nekem nem adta Isten a sorsot — írja —, hogy kellemes ligetben csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogságról vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások bo- szorkánysipításai között dalol fél- tébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királylány az Óperenciás tenger szigetében, mellyet vadállatok és szörnyetegek őriznek. — Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghason- lott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan; de ő mindazáltal más ruhát kíván, mert ez így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélekzetet..Ilyen a század,

111