Evangélikus Naptár, 1955

BÓKAY JÁNOS: A hársfa

— Mi történt veled?! Elestél?

De nem feleltem semmit. Durcásan ránéztem, hagytam hogy lemossa térdemről, tenyeremről a vért, arcomról a piszkot.

De a tervemről nem mondtam le. Nem. Gondolkozni kezdtem. Előbb kisebb fákkal kellene megpi óbálkoznom. Kiválasztottam egy csenevész akácfát — sikerült. Aztán egy szelíd kis gesztenyefát szemeltem ki magamnak, arra is feljutottam. És így mert ez nap-nap után, gyakorlatoztam, vártam és biztosan tudtam, hogy eljön a nagy nap, amikor majd ott ülök az öreg hársfa tetején és ő szolgál ki engem, ő lesz az én alattvalóm. Megértettem azt is, hogy a nagyon nagy dolgokat az életben nem lehet csak úgy egy-kettőre megszerezni. Meg kell értük szenvedni.

És újra nekiálltam a félelmetes hársfának, persze mindig akkor, amikor senki sem látott. Titok volt ez, szörnyű nagy titok, tilalom volt, mint minden, ami elérhetetlen az ember számára. De a titkomat mégis kileste valaki. Volt egy zsemlyeszínű kis dakli kutyám, úgy hívták, hogy Dani, nem tudtam magamról lerázni, mindig utánam szaladt, amikor kerülgettem a hársfát. És ahogy megkezdtem a próbát, csaholni kezdett, mint aki óva int az ilyen őrülettől.

Már egyszer félig feljutottam a csupasz nagy törzsre, amikor visszazuhantam. Sántítottam egy hétig. Aztán történt valami — valami rettenetes, ami majdnem elrontotta az előttem álló örömöt. Megláttam a kertész hatalmas létráját. Csak oda kellene támasztanom a fához és könnyűszerrel felsétálhatnék rajta. Tudtam, hogy az ördög kísértett meg. Becstelen harc lett volna a becsületes hársfa ellen, a technika olcsó diadala.

Volt egy felejthetetlen éjszakám, amikor csendesebben, édesebben aludtam, mint máskor. Nevetve ébredtem. Szörnyen erősnek éreztem magamat. Ügy voltam, mint a hősök, akik érzik, hogy ma legyőzhetet- lenek, megölik minden sárkányát a világnak. Szinte gúnyosan néztem a hársfára. Megfogtam két tenyeremmel, nekifeszítettem a térdemet, a talpamat, centiméterenként kúsztam feljebb és feljebb, s egyszerre csak elkaptam a hatalmas nagy ágat. Hirtelen elvakultam, nem láttam semmit. Mintha sötét barlangba kerültem volna, előbb be kellett húnynom a szememet, hogy újra látni tudjak, hogy újra bátor legyek.

Ki hitte volna, hogy ilyen könnyű! Mintha nekem teremtette volna Isten, itt egy ág, ott egy ág, csak lépkedni kellett, jól meg kellett fogózni, s mindig feljebb és feljebb jutottam. És egyre könnyebb lett a séta.

Egyszerre megláttam valami furcsát. Hatalmas kampós szeg volt a fa törzsébe verve, iszonyatos nagy rozsdás szeg, öreg, félelmetes, gonosz — ki verhette oda vájjon? Kicsit szomorú lettem. Nem én vagyok az első hódító! Előttem is járt itt már valaki. Volt már egy másik hős, aki megelőzött engem. De azért jó lépcsőfok volt ez a szög is, ő is segített a talpamnak, megint feljebb jutottam néhány arasszal.

Azt hiszem, életem legnagyobb perce volt. Már rámsütött a napfény, és vigyázni kellett, mert elvékonyodtak az ágak és félelmetesen recsegtek, amikor felhúzódtam rajtuk. De aztán felértem mégis, és ott ültem a trónuson, az egész világ fölött. Milyen kicsinyek voltak a házak, milyen törpék az emberek, kis bogarak az állatok, nagy csak én voltam egyedül. Nem tudom meddig lehettem odafenn, csak arra emlékszem, hogy amikor előkerültem, megvert az anyám, mert az ebédet is elmulasztottam.

— Hol csatangoltál már megint? ; . . És mitől vagy mindig ilyen piszkos?

Ezt szinte naponta megkérdezték tőlem. Hallgattam, boldogan hall