Evangélikus Naptár, 1955
BÓKAY JÁNOS: A hársfa
gattam, mint akinek vagyont érő titka van, amiről senki sem tud Semmit. Csak a Dani tudott mindent, ez a nyomorult kis figyelmes dakli, ő tudta egyedül, hogy egész nap a fán ülök. Kileste a titkomat. De a nagy élmény csak ezután következett. Megismertem ennek a hárs-országnak a világát, szövetséget kötöttem vele. Százezren éltünk ott együtt. Először riadtan elröppentek előlem a madarak, a lelkiismeretes orvosként kopogtató harkály, a szépségében tetszelgő vörösbegy, a idegen csíz és a bizalmatlan veréb. Amikor látták, hogy nem bántom a fészküket, hogy a talpam is vigyáz, amikor felkúsztam a rejtekembe, megszoktak, érezték, hogy hozzájuk tartozom. Mennyi mindent tanultam ott: hogy milyen másképpen csipog hajnalban a madár, hogy elhalkul délben s milyen fecsegő lesz alkonyaikor. Tanultam tőlük még valamit: fészket* kell raknom nekem is, fent a fa tetején, levelekből, gallyakból, szalmaszálakból, hogy a hátamon feküdhessem és úgy bámulhassam az égboltot, a bárányfelhők álmos, fehér hajóit. S hetek kemény munkájával megépítettem a fészkemet. Nem volt ennél puhább kosár az egész világon, mintha tündérek fonták volna saját hajukból. Már könyvet is vittem fel, olvastam, álmodtam, sőt már aludtam is, dehogy féltem, hogy leesem! S egyszerre csak, egyik napról a másikra, újabb csoda támadt a nagy hárs országában. Apró fehér virágok nyíltak ki a levelek között. És olyan illat támadt tőlük, olyan bódító édes illat, hogy most igazán meg kellett fogóznom, hogy le ne szédüljek a fáról. És új lakókat kaptunk, édes zenészeket, sokezer méh röpködött a virágok körül, zsongott a hangjuk a boldog élvezettől. Hát lehetett-e boldogabb ember, mint amilyen én voltam?! Felettem a kék ég, körülöttem zizegés, zsongás és csipogás, orromban az angyali illat, a fejemben az álom mindenféle bolond dologról, amiről odalent a földön nem lehetett álmodni. Ott valóság volt minden, itt minden álom volt. Már egész fehér volt a fa a tengernyi virágtól, amikor egyszer megint elaludtam, mélyebben, mint máskor. Felhő se volt az égen, szellő se rebbent, csak sz volt a furcsa, hogy valamennyi madár belebújt a fészkébe és halkan csipogott. Nagy lármára ébredtem. Süvöltött a szél, a fészkem himbálódzott és láttam, hogy az égen mint egy rohanó fekete szekér gomolyogva közeledik egy szörnyűséges felhő. Villámok cikáztak keresztül rajtam és a föld mintha egyfolytában dübörgőit volna. Mire feleszméltem, már elért a vihar. Csapkodott a villám, recsegtek az ágak. S abban a pillanatban, amikor összeszedve minden bátorságomat felálltam fészkemből, rámcsapott az orkán és elröpített, mielőtt még elkaphattam volna az ágat. Ügy zuhantam, mint ahogy azt álmomban szoktam csukott szemmel menthetetlenül. De egyszerre csak megakadtam valamin. Két kezem és két lábam lefelé lógott, alig tudtam hátranézni. A kampószeg volt: megfogta a nadrágomat. Ég és föld között lógtam, sehogysem tudtam seg’tem magamon. Égy rohant el a vihar, ahogyan jött. A madarak már megszólaltak, egy szemtelen vörösbegy már kirepült a fészkéből. Egyszerre csak vad csaholást hallok. Dani áll a fa alatt, két lábát a törzsnek támasztja, néz engem, vonyít és ugat, aztán kurta kis lábaival kapaszkodni próbál, de rögtön letottyan. Végül berohant a házba, fellármázta anyámat, apámat, odahozta őket a hárshoz. Most aztán kellett a kertész nagy létrája. Apám hozott le két kemény karjában. Még csak meg se szidott, annyira megijedt. Csuromvizes voltam. 87
