Evangélikus Naptár, 1955
AZ EGYHÁZTÖRTÉNET NAGY ÉVFORDULÓI
túlra, az örökkévalóság felé fordul. Megérzi, sőt egyre jobban érzi azt a távolságot, mint áthidalhatalan szakadékot, mely őt az örökkévalóságtól elválasztja. Bűnösségének így bizonyos mértékű tudatára ébred. Ez a vallásosság lehetséges a pogányság területén is s megmarad a világ természetes rendjében. A vallásosság második, B-típusában (különös válfajában) kimélyül és kiélesedik az ember bűntudata, benne a valóságos Istennel találkozunk, aki magát kinyilatkoztatta. Az ő igéjét befogadó és mindig újra és újra befogadó hitben emberi személyiségünk a radikális átalakulás útjára lép. Ez a vallásosság a keresztyénséggel lépett be a világ történetébe. Mindkettőtől megkülönböztetendő a vallásnak az akkor már közismert felfogása, mely szerint a vallásban az ember önmaga világának egyik részét vetíti ki a végtelenbe. Szellemi képességének helytelen használatával maga alkotja meg magából istenét a saját képére és hasonlatosságára. Ezzel elszakad a valóságos Istentől éppúgy, mint élete valóságaitól. Azt hiszi, hogy Istennel került közösségbe, holott éppen az Isten színe elől menekül ily módon illúziókba. Nem Istennel találkozott, hanem önmagával s önmagától került függésbe. Míg az előbbi két vallásosság felemel, megújít, a közösségben és a közösség számára termő élet, ez utóbbi: a hamis vallásosság, mely megbénít s kioltja az öntudat világosságát. Kierkegaard élesen szembefordult korával, mely az egyes embert önmagából, sajátos-konkrét valóságából nemcsak kiemelte, de kivetkőz- tette s számmá, eszközzé fokozta le, hogy így használja idegen, hatalmi célok szolgálatában. Eközben az ellenkező végletbe ment át azzal, hogy ő viszont az egyes embert társadalmi és történelmi összefüggéseiből kiszakítva gondolja s ezzel elszigetelt egyénné fokozza le. Korát és korának keresztyénségét szellemi aléltságából felrázni: — ez volt Kierkegaard küldetése. A folytonos reformáció elve alapján, az evangélium alapján kíméletlenül bírálta saját egyházát, a dán evangélikus egyházat, melynek fogyatékosságai és eltévelyedései jórészt állam-egyházi mivoltából adódtak. Lelkészi állást nem vállalt, atyai örökségéből magántudósként élt. Élete végén hajszát indított ellene a polgári sajtó, gúnyolta alakját, öltözetét, esernyőjét, hogy így tanítását és személyét komolytalanná és köznevetség tárgyává tegye az emberek előtt. Korábban a kopenhágai utca ismert és népszerű alakja volt, szívesen elidőzött az egyszerű nép körében, akitől — saját szavai szerint — olyan dolgokat tanult, amiket könyvekből nem lehet megtanulni. Üldözése idején az utcai gyerekek egyik könyve címét kiabálták utána: „Vagy-vagy“. Az utcán esett össze, kórházban halt meg, műveit elfeledték. Mintegy száz év múlva ébredt fel a köztudatban, mint az európai emberiség és a keresztyénség szunnyadó lelkiismerete. Hatása ma már túlterjed az egyház, a teológia körén a filozófiába, a lélektanba, az irodalomba, egyetemes szellemi hatóerővé lett. A két világháború közötti „teológiai eszmélésnek“ nevezett teológiai megújhodás tőle eredezteti magát. Ma már jól látjuk személyiségének és tanításának korlátjait is. Halálára való emlékezésünkben hálásak vagyunk neki, hogy önmagában ismét felmutatta számunkra azt az embert, aki a lelkiismeretű keresztül szóló Isten igéjét legszemélyesebb élete területén és a gondolat legmagasabb területén egyaránt komolyan vette. FERDINAND ISTVÁN 69
