Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-09-09 / 37. szám
MNCflMISBfl Vitéz Purgly Lajos egyházkerületi felügyelő beiktatása Sok megpróbáltatás után örömünnepe volt a Dunáninneni Evangélikus Egyházkerületnek, mert folyó hó 1-én iktatta be újonnan választott felügyelőjét, vitéz jószási Purgly Lajost, évi rendes közgyűlésének keretében A beiktatásra ezekben a rendkívüli súlyos időkben is nagy számmal jöttek össze a közgyűlés tagjai. A beiktatás előtt úrvacsora vételére jelentek meg az új felügyelő, a lelkészek, a tanítók és a papnék. Az összejövetel pillanatában megszólaltak a szirénák s ekkor a gyülekezet levonult az óvóhelyre, ahol Kúthy Dezső püspök szolgáltatta ki az fr szent vacsoráját. Az úrvacsoraosztás végén újból megszólaltak a „légi veszély elmúlt” jelző szirénák s ezáltal az isteni kegyelem lehetővé tette, hogy a beiktatás ünnepélye a templomban megtartható legyen. A bekitató közgyűlésen dr. lándori Kéler Bertalan egyházkerületi jegyző elnökölt. A kerületi felügyelőválasztás majdnem egyhangú eredményének megállapítása után Purgly Lajos egyházkerületi felügyelő ünnepélyesen, kijelentette, hogy a választást Isten kegyelmében bízva, elfogadja. Az egyházi ének elhangzása után Kúthy Dezső püspök dr. Csengődy Lajos esperes, egyházkerületi főjegyző és Fadgyas Aladár esperes, egyházkerületi jegyző kíséretében az oltárhoz lépett, ahonnan avató beszédet intézett a megválasztotthoz. A püspök avató beszédében megrajzolta az igazi egyházfelügyelő mintaképét, rámutatva arra, hogy ma annak, aki vezérkedésre Vállalkozik, vigyázónak, ébernek, talpig férfiúnak kell lennie, hogy feladatát betölthesse. Az avató beszéd elhangzása után az új felügyelő letette az esküt. A püspök áldása és az egyházi ének elhangzása után a felügyelőavatás és eskütétel ünnepélyes cselekménye véget ért. Ezután az új egyházkerületi felügyelő az elnöki széket elfoglalva, megtartotta székfoglaló beszédét. Hálával és kegyelettel emlékezett meg elődeiről, majd a keresztyén egyházak együttműködésének erőteljes hangsúlyozása után a mai nemzetmentő munkák egyházi vonatkozásairól szólt. Építsük ne csak szóval — mondotta —, de tettel is építsük egyházunkat, kerületünket és közegyházunkat! Legyünk elsősorban saját magunk, lelkünk és cselekedetünk bírálói, gyakoroljuk elsősorban magunkkal szemben a szigorú önbírálatot és ne vegyen erőt kényelem, gyarlóság a másokért végzett munkánkban! Legyünk tisztában azzal is, hogy jobb világ csak jobb emberek által jöhet, Isten áldása csak az arra rászolgáltakat kísérheti! A lelkészek, kiknek személye annyira közel áll hozzám, legyenek fáklyahordozói azoknak a nagy eszméknek, melyek hivatásukból és magyar mivoltukból fakadnak. Lássuk magunk előtt gyermekeinket, azokat nevelő tanítóinkat és mutassuk meg készségünket mindenki baja és szenvedése iránt. Gondoljunk arra is szüntelen, hogy nemzetünk, egyházunk 2 Az egyház a háborúban Kúthy Dezső püspöknek a dunáninneni egyházkerület közgyűlése elé terjesztett jelentéséből. A hatodik esztendejébe lépett világháború kíméletlen terror alatt tartja az egész világot. Alig van a földkerekségnek zuga, ahová az ki nem terjedne és alig van a földkerekségen közösség vagy egyén, aki kivonhatná magát annak hatalma alól. Az élet minden megnyilvánulása magán hordja ma a háború bélyegét. Természetesen az egyház is szenvedi a háború terrorját és életjelenségein rajta van a háborús bélyeg. Nemcsak arra a szégyenpírra gondolok, amelyet az egyház arcára a háború ténye és módja égetett. Bár ez a bélyeg talán a legfájdalmasabb és egyben a legszégyenletesebb is. Olyan, mint az a fájdalom és szégyen amelyet az anya hordoz és szenved, ha fiai egymásának roptanak, a legnagyobb kegyetlenséggel, észnélkül gyilkolják egymást s a'gyilkos tőrt neki szegzik még anyjuk szívének is. Az ilyen anyát még az afeletti önvád is gyötri, hogy bizonnyal nem áradt a szívéből elég.szeretet fiainak a szívébe, hogy tanítása és példája nem elég átütő erejű s így maga is bűnös abban, ami történik. Nem történt-e az egyház részéről is valami végzetes mulasztás, hogy keresztyén népek s azok sorában az élen protestáns népek, mégpedig olyanok, amelyek külön vallásos típust termeltek ki s amelyek nemcsak hitben testvérek, de még a vérség szoros köteléke által is egybefűzve, ilyen ádáz gyűlölettel, az „utolsó lehelletig“ jelszavával törnek egymásra? Sőt, hogy Wittenbergre talán éppen protestánsok és. Rómára talán katolikusok zúdítanak bombazáport. Tény, hogy közel két évezrednek kellett elmúlnia a keresztyén- ség történetében, amíg az a háború pogány voltára ráeszmélt és tapogatódzva visszatalált isteni alapítójának békeprogrammjához. Már ennek a még bizonytalankodó visszatalálásnak hatására is megszületett az első világháború előtti időben az a békemozgalom, amelytől joggal vártak sokat azok, akik az emberiség sorsát szívükön viselik és amely a háború emberségesebb viselése tekintetében komoly eredményeket érlelt. Sajnos, azonban, még mielőtt ez a mozgalom erőre kaphatott volna, kitört az első világháború és alig néhány rövid esztendei, inkább fegyverszünetnek nevezhető béke után ez a második, amely hevességében és embertelenségében minden eddigit felülmúl. A háborús bélyeg azonban a szégyenpírban nem merül ki. Egyházközigazgatási életünk a háború terrorja alatt senyved és a háborús pangás jegyében áll. Gyűlések tartása csaknem lehetetlenné vált. Nemcsak nagy egyházszeretet és áldozatkész buzgóság. de bátor elhatározás is kell ma ahhoz, hogy valaki részt merjen venni egyházi gyűléseinken, vállalva a közlekedési nehézségekkel járó fáradalmakat és a folytonos légiveszélyben a gyülekezettől és a családtól vaó távoliét könnyen végzetessé válható következményeit. Sőt hitéletünk is a háború bélyegét viseli és terrorját sínyli. Nincs már a napnak egyetlen szaka sem, amikor nyugodtan tarthatnánk istentiszteletet. A szirénazúgás túlharsogja a harangszót. A félelem sokakat távoltart a templomtól. S azokat, akik Isten házában egybegyűlnek, nyugodt elmélyedésükben zavarja, sőt gyakran szét is oszlatja a bombaveszély, még mielőtt Isten igéjét hallhatták volna. Az a megdöbbentő tény, hogy a templomi igehirdetést sokszor egyidejűleg meghazudtolja az, ami a templomkapun kívül, az utcán végbemegy, egyik részlet jelensége annak a nagy pusztításnak, amelyet ez a háború zsarnoki kíméletlenséggel a lelkekben visz véghez, nemcsak bélyegét verve rá azokra, de ideig és örökkévaló sorsukat is megpecsételve. A háború az istenfélelemben, bűnbánatban, irgalmasságban, mások javának, életének és emberi méltóságának tiszteletben- tartásában és az isteni világrend örökérvényű törvényeihez igazodásban ugyan hathatós szemléltető oktatást ad ma a keresztyénségnek és a keresztyénségen kívülállóknak is, akikre bizony az, amit ma keresztyének véghezvisznek, nem vonzó, hanem taszító erővel hat. S vájjon a háború terrorja ellenére is történik-e a háború anyagi és lelki pusztításainak enyhítése érdekében a keresztyén egyházak részéről valami érdemleges?
