Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-07-22 / 30. szám

Képek a bombázott városokból Miért nem tartoztunk eddig is ennyire össze? Templomunk á sértetlen városrészben áll — írja a szolnoki lelkész. Két fel­nőtt és egy csecsemő halottunk van, több kedves család elvesztette házát s ingóságait. Ezen túl a gyülekezet nem szenvedett. Sokkal erősebben érinti a gyülekezeti életet a nagyfokú kiköltöz­ködés: sokan tanyákra járnak aludni es ünnepelni; aki teheti vidékre költöz­ködik. Lassan kevesebben leszünk a templomban, mint egy szórványisten- liszieleten. Mégis azt hiszem, mindezek ellenére, nemcsak kárunkra, de minde- nekfelett hasznunkra is van Isten pró­batétele. Támadás után feljövök az óvóhely­ről a családommal; megállapítom, hogy környékünk és templomunk ép, s gon­dolataim a bombázott városrész evan­gélikus családai felé szállnak. Egyelőre álos a megközelítése — még a hozzá- cortozók részére is — a fel nem robbant bombák miatt. Pár óra múlva bejutok valahogyan s legalább a közelebb la­kókról értesüléseket szerzek. Porosán, malterösan, cserepek között, de meg­vannak s az átélt rémület mellett ar­cukon mintha az ajándékba kapott élet gyermekes megkönnyebbülése is ott lenne: hála Istennek, csakhogy így va­gyunk. Visszatérek az irodába s most már a helyzet ismeretében kiírom a törzskönyvből az összes veszélyben volt területen lakó családokat. Elindulok. Itt törmelékek egy tölcsér mélyén, de nem volt senki otthon; romok, de a szomszéd óvóhelyen voltak; amott be­szakadt pince? de épen kijött az egész család; emitt a tetöcserepeket siratják csupán ... De míg mindezeket megálla­pítjuk, s örömmel szorítjuk meg egy­más kezét, önkénytelenül is azt érez­zük: miért nem tartoztunk eddig is ennyire össze; miért vagyunk a jó na­pokban közombösebbek egymás iránt? S a szemek valahogy azt mondják: ezentúl mindig testvérek akarunk ma­radni ... Rettenetes árat kell fizetni érte, de többet imádkoztunk, s talán közelebb kerül látogatásokon és testvéri kézfo­gásokon keresztül lelkész és gyüleke­zet, mint máskor. S a sok ijedtségszülte imádságból Isten kegyelméből Igéjének meghallgatása, megtérés és engedelmes élet is lehet... Érzem, hogy sokkal többet kellene tennünk. Egész életünknek cselekvőbb, szolgálóbb életté kellene válnia. így kell imádkoznunk: Jövel Szentlélek Isten. Cselekedő, hogy e keserves idők, amelyek e világ bűne és a mi bűneink miatt reánk szakadtak, ébresszenek fel s hozzák el az igaz megtérés idejét hoz­zánk. A többit akkor nyugodtan reá­bízhatjuk az Ürra. Házasságkötés. Pusztabíró Sándor p. ü. tisztviselő és Jeszenszky Gabriella — Jeszenszky Sándor kántortanító leánya — július 15-én tartották eskü­vőjüket a maglódi templomban. Az es- ketést Pásztor Pál bpesti s. lelkész vé­gezte. 4 sokért kiáltottak a németek felé. A sebesülés után való gyors segít­ség életeket tud megmenteni s az amerikai katona dollárban is többre értékelt életét sokkal többre becsüli, mint az európai ember s ilyen­kor megtagadja máskor mindig mutatkozó büszkeségét és orvosokat kér a maga számára. A Dunántúlon elfogott ejtőernyős pilóták is mindjárt orvos után kiáltottak s könnyebben gyógyuló égési sebeikkel éppen úgy álltak a magyar orvosok elé, mint a legkomolyabb magyar katonabetegek szoktak. A túitechnizálódott világ érdekesen alakul és változik. Egy év­tizeddel ezelőtt korzózó fiataljaink úgy tudtak beszélni a ,,kocsi”-rói, mint valami legszemélyesebb és legdrágább tulajdonukról, amelyen kívül másról tudni sem akartak. Keyserl’img hiába írta meg jóval a háború előtt, hogy következik a scffőr korszak, azaz nemcsak az autó­vezető, hanem a repülőgép sofférjének korszaka is. S ezek a gépeknek gázt adó könnyelmű fiatalok azután beszálltak modern gépeikbe s a béke céljait szolgáló szerszámaikkal' szórták és szórják a halált azóta is világszerte. Az a konstruktőr mérnök, aki ezeket a gépeket meg­alkotta, bizonyára jót akart s ma azt látja, hogy a technika az embe­riség pusztításának igájában nyögve végzi a legborzasztóbb munkát. A mérnök alkotásával tömegeket tud szerencsétlenné tenni, vagy pillanatok alatt megölni: alkotása kollektiv hatásokat mutat maga körül. Az orvos pedig soha sem ismer tömegbetegséget és tömegsebe­süléseket, hanem minden egyes embert külön vesz maga elé s külön- külön gyógyítgatja azokat. A keresztyén ember teljesen megérti az orvos háborús tragikus szolgálatát. Egy bombatámadás 100 áldozata nehány perc alatt válik sérültté s az orvosnak napokat, esetleg hónapokat kell ,,babrálgatni” a sérült lábon, vagy kézen, amíg abból ismét egészségest teremt. Az orvos türelme minden beteggel és betegséggel szemben a leghatáso­sabb személyes fegyvere. Nem siet és nem nyugtalankodik. Fölös­legesen nem tudja siettetni a gyógyulásokat s betegére is reákónv- szeríti a gyógyulás iránti reménykedését és bizakodását. Harctéri kötözőhelyen, ahol nercenként újabb betegcsoportok várják a gyó­gyító kés munkáját, erre látszólag nem igen van idő s bombatámadás alá kerülő hadtápterületi kórházban, vagy megtámadott kórházvona­ton éppen úgy, mint repülőharcba keveredett betegszállító katonai repülőgépen sokkal nehezebb ez a megnyugtató tevékenység és szol­gálat, de a gyógyításba és gyógyulásba vetett hit nagyszerű orvos­egyéniségeken keresztül csak úgy áramlik a betegekbe, mint a szomjas emberbe a bővizű forrás hideg vize. Sok hadikórházban ismét egymás mellett van a lelkész és az orvos. Betegszállító eszközökön együtt igyekeznek menteim a reájuk bízottakat s ha időnként előfordul is tréfa a két foglalkozás emberi jellemzésére, a háború megkomolyító hatásai miatt mindkét hivatás­rend érzi egymás megbecsülését és azt, hogy a világ megmentése érdekében nagy teher és felelősség nyugszik teherbíró vállukon. A világ megmentésén fáradozni s azért a legnagyobb áldozatra is kész­nek lenni: hivatásukkal együtt járó kötelesség. Ideális és hasznos dolog volna, ha együttes tevékenységben le­hetne ezt a világ előtt megbizonyítani. De a cél megvalósítását sem­miképen nem akadályozza az sem, ha a két tevékenység egymás mellett halad. Még mindig a technikusok munkásságát lehet jobban észrevenni a háború jelenlegi helyzetében is. Még mindig új fegyverek készítésén fáradoznak a különböző államok agytrösztjei. De vájjon számot vet­nek-e a hadviselő felek, hogy az új fegyverek bevetése idejére ma­rad-e valami orvosság is ae okozott betegségek legyőzésére? Az első világháború idején elég hamar fogyott ki hadikórhá­zainkban a vatta, a sebragasztó és kötözőpólya, kémiai szerekről nem is beszélve. Az operációk a rossz altató szerek miatt kezdtek nem sikerülni s az orvosok orvossághiány miatt türelmüket vesztették, nem gyógyultak a betegek, Budapest tele lett félig gyógyult kato­nával, akiket a forradalmi akciók hamar megtaláltak. • Tapasztalhatjuk, hogy ebben a háborúban nincs orvossághiány. Majdnem minden meg van, ami betegeink gyógyításához szükséges s úgy látszik, hogy úgy a katonai, minit a polgári lakosság orvosi ke­zelése biztosítva van. De amikor az orvosok már nem tudnak gyógyí-

Next

/
Oldalképek
Tartalom