Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-07-22 / 30. szám

ezért n.m rzabad kizárólag az irgalmasság, a szánalom érzelmétől vezettetnie magát.

Aki igazán olyan lelket érez magában, hogy evangélikus egyházunkba kíván minden hátsó gondolat, esetleg előny várása nélkül belépni és ott az Ige vigasztaló, erősítő erejében részesülni, annak nem szabad, hogy számítson az, .hogy egy hónap, vagy akár félév alatt éri el ebbeli szándékát. Az apostolok, a vértanúk nem gondolkoztak azon, mi sors éri őket, hanem kiállottak Krisztusért rrrnden szenvedést, halált. Ilyen lelkületű betérni óhajtókat fogadjon be egyházunk, fogadjon krisztusi szeretettel — de egységes felfogás, elbánás szerint, s ne legyen egyéni akció ebből a szempontból. Óvakodjék egyházunk minden tényezője, egyházi és világi egyaránt meggondolatlan cselekedettől, mellyel szeretett egyházunk jövendőjét is kockáztathatja. Vigyázzanak mindnyájan, kik ezért egyénileg felelősek! Ezt nem lehet eléggé és elég sokszor hangsúlyozni, s ennek figyelmen kívül hagyásával nem szabad nehezíteni a mostani amúgy is nehéz helyzetet is elkeseríteni, elkedvetleníteni, egyházunknak azokat a tagjait, kik százados múlt talaján mégis csak elsősorban tarthatnak arra igényt, hogy őket megvédjék és velük is törődjenek.

Dr. Bánkúti Dezső.

•* i~*“ mi —i~•* —* *11 * r*i ^ —ij r i *i iJni_i r_r . ~

„Orvosokért hadifoglyokat adunk“

A gyermek félelmet érez, mikor meglátja a fehér köpenyes orvos bácsit. Lelkészek betegeik ágyánál kórházban is és magánlakásokban is örömmel és tisztelettel vegyes érzelmekkel tekintenek a test gyógyítóira. Bűnösök kivégzésénél egymás mellett állnak: az egyik még imádkozik akkor, amikor a másik már stetoszkóppal kezében az utolsó szívhangokat vizsgálja. S ahogy lassan ismét kialakul a háziorvos’ intézmény, előfordult már az is, hogy házi istentiszteleteken nem is nagyon egyházias gondolkodású orvosok végighallgatták az áhítatot.

A magunk részéről mindig úgy éreztük s az a véleményünk ma is, hogy az orvos és a lelkész szolgálata egymást sohasem zárhatja ki s e két szolgálat emberei jóbarátságban együtt fáradozzanak. A harmincas évek külön érdekessége volt az. hogy igen sok orvosunk lett nresbitérré s még nagyobb örömmel vettük a híreket, arról, hogy falusi orovsok gyülekezeti felügyelőkké lettek. Nem gondolható el egy egyházközség vezetésében ideálisabb iker elnökség, mint az, amikor orvos a felügyelő és az a társa a lelkésznek az egyházi szolgálatban.

Az orvosi szolgálat fényes oldalait ismeri a nagy közönség. Beszélnek arról, hogy keresett orvosok müven jövedelmi adókat fizetnek. de arról ritkább°n értesül a nagv világ nyilvánossága a divatos orvosregények ellenére is, hogy milyen az élete az orvosnak egy jár- vánvkórházban, a röntgen laboratóriumban és a rákkutató és gyógyító intézetben. Valószínűen regénytémán felül érdekes volna a leprakórház orvosának élete is.

A háborúban azonban az orvos egészen különleges és nehéz szolgálatot kénytelen ellátni. A kötözőhelyek és a hadikórházak soha sincsenek bombabiztos helyeken s nagy áttörések ideién az üldözött félből mindenki menekülhet, csak az orvos nem hagyhatja el súlvos betegekkel megrakott kórházát. Az emberek miatt vállalnia kell a fogságot is. Ha megfutamodna, ő is elvan lenne, mint a béres, aki a nyájára tört farkas elől futásban keres menedéket.

Ha statisztikát készítenek a háború végén arról, hogy melyik foglalkozási ág vette ki legalaposabban részét a mostani háborús küzdelmekből, akkor kétségtelenül az orvos, a mérnök és az autóve etők arányszáma vezetne minden más foglalkozással szemben. S m után háborúban elsőrendű nemzeti cél az, hogy a katonaság egészségére szakképzett férfiak vigyázzanak, érthető az, hogy nagyon sok falu marad orvos nélkül s úgy alakul át az élért, hogy falvak népe kocsikra kerekedik betegség idején s úgy mennek faluról-falura, míg orvosra találnak.

Az invázió drámai harcaiban, amikor újságok hírei szerint a ,.pokol szállt'a földre”, érthető, hogy a sebesült angolszászok (iVO

O&NCaikUM

egy pillanatig sem kételkedik ezeken a megállapításokon: „Kevés volna a hely felsorolni azt a sok akadályt, melyet e munka közben kellett leküzdeni. A háború ötödik esztendejében vagyunk és ■z mindent megmagyaráz. Késedelmek keletkeztek, papír- és egyéb anyaghiányok léptek fel, fájó szívvel kellett sok mindent kihagyni, ami az eredetileg legfeljebb 35 ívről 41 ívre felemelt terjedelembe sem fért már bele... Munkánk harmadik részéhez, minden templomhoz rövid ismertető szöveget is írtunk, sőt az egyik egyházkerület templomainak a szövegét már ki is szedtük, de papírhiány miatt a szövegek közléséről, sajnos, kénytelenek, voltunk lemondani. Ügy csak a képeket közölhettük egysoros megjelölő aláírással . ..”

Sok mindent megmagyaráz tehát a zárószó, amelyet nem hagyhat figyelmen kívül az sem, aki esetleg mint kritikus lép fel úgy a munka írói, mint a szerkesztőség ellen. Az ismertetések legtöbbje méltán foglalható össze abban a véleményben, hogy ez a mű „evangélikus egyházi kiadványaink között kétségtelenül nemcsak az első, hanem az egyik legelőkelőbb helyet érdemli ki és foglalja el”. Annál meglepőbb, hogy a Keresztyén Igazság 1944. évi júliusi számában maga a szerkesztő Karner aláírással, különösen a szerkesztőség működésével, nincsen megelégedve. Bírálatában megállapítja, hogy az evangélikus templomokról és felszerelésükről az van elterjedve a köztudatban, hogy művészettörténeti szempontból érdektelenek, s ez, szerinte, azért van, mert templomainkat magunk sem ismerjük. Örömmel értesült tehát az „Evangélikus Templomok” megjelenéséről és elismeri, hogy a szerkesztők igyekeztek minden számbajöhető szempontot számításba venni és a templomot, nagyon helyesen, nemcsak művészettörténeti szempontok segítségével, hanem mint istentiszteleteink helyét is megérteni és megértetni.

A „részbeni” dicsérő bevezetőt mintha a végén megbánta volna, mert azt mondja a munka harmadik részével kapcsolatban, hogy az ott közölt képsorozattal a mű élénken emlékeztet, bizonyos rosszhírű díszkiadványokra, melyeknek egyetlen célja a közönség erszényeinek megnyitása... sajnálja, hogy a Luther-Szövetség ilyen célra odaadta a nevét. Sajnálja a kötet néhány nagyon komoly tanulmányírójának a munkáját, valamint az egyház vezetőinek nevét is, annak ellenére, hogy van a munkában „akárhány értékes tanulmány is”.

(Folytatjuk.) Mesterházy Jenő.

Ritka szép kort ért meg egyházunk két érdemes munkása, özv. Németh Pálné, sz. Takács Zsófia 98 éves korában, 51 évi özvegység után Adorjánhá- zán elhunyt. Kilenc gyermeke volt. Unokáinak és dédunokáinak a száma százon felül van. Több évig hajlékában jöttek össze istentiszteletre és hittanórára az ottani hívek, míg imaházuk el nem készült. A nagylétszámú család és a maroknyi kis gyülekezet egyaránt gyászolja. — Simonyi Hajas Kálmán ny. tanító munkás életének 92. évében Nemeskéren meghalt. Több nemzedéket nevelt fel Dunántúl több gyülekezetében.

3